Már a korábbi cikkemben is dicsőítettem a közhelyek bölcsességét, de most is kénytelen vagyok még egyet megemlíteni: mindenki magából indul ki. Amikor valaki elmeséli a fájdalmát nekem, óhatatlanul is a saját érzéseim jutnak eszembe, így természetesen a saját tapasztalataimat tudom csak elmondani, a saját megoldásaimat gondolom a legjobbnak, hiszen nálam ezek működtek. Vagy épp a saját rossz döntéseimről tudok mesélni, és óvni az illetőt attól, hogy ő is besétáljon a kérdéses zsákutcába. Persze mindig igyekszem leszögezni, hogy ezek nekem működtek, és nem feltétlenül ez a megoldás minden problémára.

Ugyanakkor évek óta írok az interneten, és pontosan tudom, hogy a szövegek saját életre kelnek, amint kilőttem őket a hálóra. Átmennek egy komoly szűrőn: az olvasón. Bármi, amit én mondani akartam, egy picit más lesz mindenkinek, mert a szöveg nem azt jelenti többé, amit én leírtam, hanem azt, amit ő olvasott. Tekintve, hogy milyen sokfélék vagyunk, igen változatos lehet hát az eredmény is, bármily egyértelműnek is tűnt nekem, amit mondani akartam.

Kényes téma jutott nekem, hiszen arról írok, hogyan dolgozzuk fel a veszteséget, hogyan éljük túl, amit első blikkre nem is lehet túlélni, a gyerekünk elvesztését. De valójában azt hiszem, inkább arról írok, hogy én hogyan éltem túl, és közben szívből remélem, hogy segítenek a tapasztalataim másoknak is. Olykor úgy érzem, sikerül, máskor elbizonytalanodom, hogy ami nekem működött, másnak talán nem használ, ne adj’ Isten még árt is.

Egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet a napokban, hogy szerinte túlságosan hiszek a saját „módszeremben”, és hiába mondom el sokszor, hogy ezek csak ötletek, nem feltétlenül követendő példák, mégis árthatok vele másoknak, hisz oly sokfélék vagyunk. Az egyik példája az volt, hogy mindenkit óvtam a gyógyszerektől, holott az sokak szerint átmeneti megoldást nyújthat a tragédiák idején. Alaposan végiggondoltam, amiket mondott, de ennél az egy példánál határozottan éreztem, hogy én erről nem tudok mást mondani. Egyszerűen nem lenne hiteles, ha én, aki annyira hiszek a lélek erejében, annyira károsnak tartom a nyugtatókat és altatókat, azt javasoljam bárkinek, hogy ha úgy érzi, szedjen gyógyszert. Nem tudok leírni olyasmit - és nem is akarok - amiben nem hiszek.

Nem vagyunk egyformák, a fájdalmunk, a veszteségünk, a körülményeink is mások. De én próbálok mindig arra koncentrálni, ami közös. Emberek vagyunk, akik nehéz időszakokon mennek/mentek át. Legyen bármennyire másmilyen a másik, én akkor is a kezemet fogom nyújtani felé, mert hiszek abban, hogy ha szeretettel fordulunk egymás felé, tudunk jó megoldásokat találni a nehéz helyzetekre is. Sőt, ha esetleg megoldást nem is, de legalább annyit megtudunk a világról, hogy van benne valaki, aki meghallgatott, figyelt, próbált segíteni. Szerintem már ettől is kicsit jobban érezhetjük magunkat a bőrünkben.

Ez a cikk most meglehetősen személyes hangvételűre sikeredett, de úgy gondoltam, magunk között vagyunk, és Veletek igazán megbeszélhetek bármit, nem igaz? Együtt bármit megvitathatunk, megoldhatunk, és nem is számít igazán, hogy mennyire nem vagyunk egyformák…