Hullazsákban fekve tiltakoztak a Parlament előtt

Harminc ember feküdt hullazsákban a földön – és volt, aki úgy gondolta, hogy őket is magukra hagytuk. Akivel beszélgetek, az egyik közülük.
 

Te milyen élethelyzetben vagy? Érint személyesen a módosítás?

Egyedülálló szülő vagyok. Bár ez a módosítás egyelőre általános alapelvek szintén hoz változást, de az a szellemiség, amit hordoz, nagyon rosszízű és arra enged következtetni, hogy az állam nem szándékozik további segítséget nyújtani azoknak, akik rászorulnak.

Engem konkrétan szíven ütött. Régóta küzdök azon, hogy a mozgássérült fiam méltóságteljes, önálló és emberi életet élhessen itthon. Úgy érzem, hogy őróla a magyar állam lemondott ezzel.

És vele együtt mindenki másról is, aki nehéz helyzetben van. Számomra mindent elmond egy országról, hogy hogyan bánik az elesettekkel.
 

Egyedülálló szülőként és egy mozgássérült kisfiú édesanyjaként eddig az állami segítségnyújtás biztosította a családod szükségleteit?

Nem. Az egyszülőség eleve nem jelent különösebb kiváltságot itthon a családi ellátások kapcsán. A családi pótlék vagy 1500 forintos különbséget jelent, ezen kívül nem tudok róla, hogy egyéb módon támogatnának. A gyermekvédelmi kedvezményt pl. olyan mértékű egy főre jutó jövedelemhez kötik, ami max. munka nélkül jön ki.

A fiam, aki mozgásszervi fogyatékossággal él többféle támogatásra jogosult, de ezek inkább az orvosi ellátásához, közlekedéséhez kapcsolódnak. Az emelt családi pótlék jól hangzik, de mára az a 10 ezer forintos különbség sem tűnik kiemelkedőnek. Főleg, hogy ezt egy laktózérzékeny gyermek után is megkapja egy szülő.

A támogatások nincsenek arányban a nyert társadalmi haszonnal. A szülő által ráfordított idővel, energiával, költségekkel, terhekkel stb. Ráadásul eddig is minden a szülőn és a családon múlt. Hazugság, hogy ez nem így lenne.
 

Meg tudod élni, hogy nem vagy egyedül, nem hagynak magadra? Milyen veszélyek leselkedhetnek az emberre, ha teljesen megváltozik a szociális segítségnyújtásért vállalt felelősség?

Bár remek emberek vannak a családomban és a barátaim közt, azért összességében mégis egyedül vagyok erre. Az állami segítséget eddig sem éreztem opciónak. Az egyszülőnek nincs szabadsága, sem helyettesítése. A terhet egyedül viszi. Ezt látom a hasonló helyzetben levő családokon is. Erejükön felül teljesítenek. Ha ilyen helyzetben valaki elveszti a munkáját, vagy beteg lesz, az sokszor megoldhatatlan helyzetnek tűnik. És akkor még nem beszéltünk a családban az idősebbekről, akikről hamarosan ugyanannak az embernek kell gondoskodnia.
 

Volt olyan pillanat az életedben valaha, amikor nem küzdöttél a gyereked érdekéért tovább, csak megszégyenülve elsétáltál? Mikor változott ez meg?

Volt sajnos. Számos megalázó helyzetnek voltam elszenvedője. Egy ominózus esetben megpróbáltam igénybe venni az ún. akadálymentesítési támogatást. Belső kétszintes lakásunkhoz kellett volna, hogy a kisfiam fel tudjon jutni a felső szintre, ahol még normális lépcső sem volt. Megnéztem, hogy a belső lift mennyibe kerülne, több millió forint lett volna, amit én nem tudtam finanszírozni. Lépcsőre kaptam csak olyan árajánlatot, ami a támogatással együtt már segítséget jelenthetett volna. Nagy nehezen eljutottam az összes létező papírral az ügyintézőhöz. Aki ekkor közölte velem, hogy ha a fiam képes használni egy lépcsőt, akkor ő ehhez a támogatáshoz nem eléggé mozgássérült.

Nem tudom leírni azt a megaláztatást és fájdalmat, amit ekkor éreztem. Egyszerre tódult fel bennem az összes emlék… hogy hogy küzdöttük át magunkat 4 éven keresztül a végleges diagnózisáig, hogy ültünk rettegve a műtők előtt a számtalan műtétjekor. Hogy szenvedtük végig az egészet, féltünk, hogy hogy fog járni, hogy tudja majd elviselni azt a sok fájdalmat, hogy fog tudni közösségbe járni, hogy fog tudni iskolába járni, hogy lesznek barátai, hogy fogja tudni kezelni, ha bántják, el fogja-e tudni fogadni önmagát.

És egy lélektelen szolga számára pedig ő nem volt több, egy „csak nem eléggé mozgássérült”. Nem tudtam megszólalni, csak sírva elsétáltam. Nagyjából ott fogadtam meg, hogy ilyen többé nem történhet meg.
 

Mi az az ellátásbeli visszalépés, ami már teljesen ellehetetlenítene titeket? Mennyire vékony jégen álltok ma?

Miután én nem vagyok ápolásin a fiammal, mert annyi szabályhoz kötött és olyan alacsony bevételt jelent, hogy ebből nem tudnánk megélni, nem tudok hirtelen ilyet mondani. Azonban nagyon sok hasonló helyzetben élő családban a szegénység, az állandó nélkülözés és a folyamatos leterheltség a jellemző. Az ellátások pedig annyira csekélyek, rugalmatlanok, hogy nem is nagyon tudom, hova lehetne innen hátrálni. Az állam a minimumot sem tudja nyújtani.
 

"Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét" – írja az Alaptörvény, bár nem derül ki belőle, hogy ez kinek a kötelessége. Milyen helyzeteket idézhet elő, ha nem számíthatunk állami forrásokra a hozzátartozóink betegsége esetén?

Szavak és tettek… nagy különbség. A törvények szövege szerintem nem szépirodalom: valljuk, szándékozik, igyekszik. Fontos, hogy csak olyan dolgok kerüljenek jogszabályba, amelynek szabályozására feltétlen szükség van, és azok betarthatóak, számon kérhetőek legyenek. Nem szándéknyilatkozat, hanem kötelezettségvállalás. Ahogy az állampolgárok kötelezettégei kapcsán sem fogalmazunk úgy: az állampolgár, ha körülményei engedik, akár adózhat is.
 

Jár-e bármi hozzájárulás az új módosítás szerint (szabadnap, betegápolási pótlék, munkaidő-kedvezmény, éjszakai műszak tilalma, stb.) a hozzátartozóját ápoló munkavállalónak? Vagy továbbra is ugyanannyit adózunk, de több lesz a terhünk?

A gondozással kapcsolatos konkrétumok tudtommal nem láttak napvilágot. A szociális vetítési alap, ami a szociális ellátások alapja lesz, nem tudjuk, mit takar, és hogy pénzben mit jelent: csökkenést vagy emelést.

Ellenben múlt héten veszélyhelyzetet hirdettek egy kormányrendelettel a szociális ellátásban, ami kapcsán kiderült, hogy nem szükséges fenntartani a személyi és ellátási minimumot sem, ha a fenntartó erre nem képes. Konkrétan megszűnik a szociális ellátás biztonsága, a hajléktalanok előtt álló télbe meg bele sem merek gondolni.

Európában a szociális biztonságon van hangsúly, meg hogy ellenállóképességet kell kialakítani a válságokkal kapcsolatban… nálunk meg rekord kevés költségvetési ráfordítással, folyamatos szakemberhiány mellett inkább felszólítják az embereket, hogy gondoskodjanak magukról. Probléma megoldva.

Embertelen, kereszténységet meghazudtoló? Az, mindenképp.
 

Mi, akik nem voltunk ott a tüntetésen, távolmaradásunkkal beleegyezésünket adtuk a törvénymódosításhoz? Mekkora mozgásterünk van a tiltakozásra?

Igen és nem. Mi négyévente a választásokkal adjuk a beleegyezésünket. De a kettő közt az állampolgárok számára a sztrájk, tűntetés, petíciók, nyílt levelek, médiával való kommunikáció, alkotmánybírósági beadványok állnak rendelkezésre tiltakozásra. Mindegyikkel élni kell. Jelenleg úgy fest, hogy életmóddá kell tenni a tiltakozást.

Mit jelent a mindennapi ember számára ez a törvénymódosítás?

Még kevesebb ellátást, még hosszabb várólistákat, még több magán úton megoldandó élethelyzetet. Ez konkrétan egy cserbenhagyás.
 

Milyen gyakorlati következményekkel járhat?

Súlyosakkal. Ez növekvő elszegényedést, adósságokat, kilakoltatásokat, növekvő hajléktalanságot, testi és lelki nyomort, növekvő éhezést, több halált jelent hosszabb távon.
 

Mit jelent, hogy a család kötelessége a rászoruló ellátása?

Jó kérdés. Senki nem konkretizálta eddig. Hogy lehet ezt vizsgálni? És ha bebizonyítottuk, hogy mi mindent megtettük, akkor hajlandó segíteni? Nonszensz az egész.
 

Fontos neked, hogy látszódjon: nem mindenki bólogatott?

Mindenképp. Ha nem állunk ki azokért a dolgokért, amikben hiszünk, akkor az egész életnek nincs semmi értelme. Mit tanítok akkor a gyermekeimnek?

Megdöbbentő számomra ez a politikai apátia, ami itthon van. Komoly gondokat jelez. Sokan úgy gondolják, hogy az ellenállásnak nincs értelme, nincs helye.

Ezzel kapcsolatban annyit tennék hozzá: a Bocskait leszámítva nekünk egyetlen nyertes szabadságharcunk vagy forradalmunk nem volt a történelem folyamán. Mégis a mai napig őket ünnepeljük. Miattuk hívjuk magunkat forradalmi nemzetnek. Nem a győzelem a fontos feltétlenül. A kiállás, a helytállás, a nem hallgatás, az önmagunk és a meggyőződésünk fel nem adása.

Én ezért küzdök. Nem fogadom el, hogy ennek így kell lennie a 21. században, Európában, egy demokráciában. Hogy a fiamnak egy olyan országban kell felnőnie, ami magára hagyja, nem biztosítja a közlekedését, az oktatását, az ápolását, az egészségügyi ellátását, az alapvető emberi jogait.
 

Hogyan látod magad előtt az életünket, amikor a szociális ellátás ezeken a módosításokan alapul majd?

Pisloghatok akárhányszor, én nem látok mást: csak a közelgő katasztrófát. A feladott ellátás mellett ráadásul elveszik a jogunkat arra, hogy számonkérjük az államot a kötelezettségeiért. Ha oda van írva, hogy az állam az utolsó a sorban, akkor mindig más lesz a felelős. Mindig más lesz a bűnbak, amiért nem történnek a dolgok.
 

Minden teher a szendvicsgenerációban élő nőkön fog nyugodni? Reménykedjünk abban, hogy betegségünk vagy haldoklásunk rövid lesz, és így költséghatékony?

Nagyon úgy tűnik. Sokan inkább lesznek öngyilkosok, minthogy teher legyenek a környezetük számára. Ma is olvastam egy ilyen hírt. Megrendítő.
 

Tordai Bence azt mondta: a módosítás „az embertelenség törvénybe iktatása”. Azóta meg is szavazták. Mit gondolsz most, hogy már a hullámok is elcsitultak?

Az a félelmetes, hogy annyi probléma van mostanában, hogy bőven lehet, hogy ez át sem ment az embereknek. Miért kéne aggódnom azon, hogy gondoskodnom kell magamról? Hisz mindig is azt tettem. De az élet számtalan olyan helyzetet produkál, amikor önmagunk vagy a családunk is kevés ennek megoldásához. Ez az állami hozzáállás meghatározza azt, hogy milyen minőségben élünk ebben az országban.

Szomorú annak a tanújának lenni, mikor már nem a jót várjuk, nem hiszünk a fejlődésben. Elfogadjuk, hogy minden rossz, beletörődünk.

Az sem segít, ha eltoljuk a problémát magunktól. Ha azt mondjuk: „Ez minket nem érint. Velünk minden rendben.”

A sérülékeny csoportok alatt értjük a gyerekeket, az időseket, a fogyatékossággal élőket, a betegeket, munkanélkülieket, stb. Mindenkit, aki kiszolgáltatott helyzetben van. A KSH adatai szerint a szegénység 3 dimenziója 2,5 millió embert érint Magyarországon. Az ÁSZ egyik 2022-es jelentése szerint a sérülékeny társadalmi csoportok aránya elérheti a társdalom egyharmadát is. Ekkora problémát nem lőcsölhetünk a családokra, nem? Vagy ezzel fizettetik meg a bőkezű családtámogatásokat? És egyébként is, megkérdezett erről bárki bennünket?

Elöregedő társadalomban élünk és egyre kevesebben vagyunk. Ezt a problémát mi, állampolgárok nem tudjuk egyedül megoldani.
 

„Mindenki felelős önmagáért”. Te hogy látod?

Ez az erősek pökhendiségének hangzik.

Ráadásul, ahogy említettem, eddig is ez volt az alap. Egyébként furán veszi ki magát egy törvényben ez a moralizálás.

Az állam nem szülő, nem apa, nem anya, nem erkölcsi iránytű. Az állam kötelessége az állampolgárokat védeni és támogatni. Ezért tartjuk. Nincs ebben semmi szentimentális a számomra. Az állam pedig nem kereshet jogalapot arra, hogy ne teljesítse a kötelességét.

A Friedrich Elbert Shiftung 2018-ban átfogóan felmérte a magyar társadalom értékrendjét. A magyarok 83 százaléka gondolta úgy, hogy az államnak kötelessége segítenie a rossz társadalmi helyzetben lévőket. 83 százalék. Kevés kérdésben ennyire egységes a hozzáállás itthon.

Jelenleg egy többszörös válság van. Gazdasági válság, energetikai válság, egészségügyi válság, szociális válság, oktatási válság. Ki sem látunk a problémákból. Ilyen helyzetben egy számomra megfelelő szerepben működő állam segíti azokat a társadalmi rétegeket, akik leszakadhatnak, elszegényedhetnek. Mi pedig mit látunk? Az állam felteszi a kezét: hogy nincs pénz, erre meg pláne nem. Oldjátok meg valahogy.

Miközben a magyarok döntő többsége az adója fizetését a leszakadók megsegítésére akarja adni. Számomra ez a társadalmi szerződés egyértelmű megszegése az állam részéről. Nem pártpolitikai kérdés, alapvető emberi jogi kérdés.

Indexkép: infoFeed / Youtube