A képek látványa felkavaró lehet, csak erős idegzetűek olvassanak tovább.

Van, amikor azt hiszed, hogy meg kell menteni valakit, akinek látszólag nagyon fáj; hogy erőt, támogatást, vígasztalást kell nyújtanod egy másik ember számára. Aztán valami váratlan történik. Azon veszed észre magad, hogy téged vígasztalnak. Hogy te kapsz hatalmas erőt, támogatást, vígaszt. Te, akinek megvan mindkét lába, amikkel rohanhatsz, ha elaludtál reggel, amikkel focizhatsz a gyerekeddel, és amikkel két lábbal állhatnál a földön. Mégis te vagy kibillenve az egyensúlyodból. Tamás története következik.
 

Az első baleset: két hét kóma

A vér látványa sokak számára felkavaró lehet, csak erős idegzetűek nyissák meg a képet!

Mindössze 15 éves volt, elsőéves a középiskolában. Egyik reggel órára sietett, és a szokásos módon, az első ajtónál szállt le a HÉV-ről. Mint mindig, amíg állt a szerelvény, át akart menni előtte, hiszen sietett.

”Én mindig egy elkalandozós, filozofálós típus voltam és ennek most meg is lett az eredménye. Átmentem a szerelvény előtt, és amikor félúton jártam, akkor rámsípolt az a szerelvény, amiről leszálltam. Én meg nem értettem, hogy miért sípol, hiszen mindjárt átérek. Miért türelmetlenkedik? Gondoltam magamban.”

Csak később tudatosodott benne, hogy a sípolás figyelmeztetés volt: a túloldalról is érkezik egy HÉV, mégpedig szélsebesen. De ekkor már késő volt.  

”Amikor megfordultam, akkor az utolsó kép az volt, hogy már közel van hozzám a HÉV és száguld felém. A rendőrségi határozatból az derült ki, hogy nem mozdultam el onnan. Valószínűleg sokkot kaptam. Pörgetett a szerelvény, a vágányok közötti kerítésnél pedig állva is maradtam, beszorultam, úgy kellett kivágni onnan.”

A HÉV széle ütötte el Tamást, akinek 14 helyen tört be a koponyája. Kómába esett, az orvosok pedig azt mondták az édesanyjának, hogy a következő fél-egy évben nem fog felébredni, annyira alacsony szinten van az agyi aktivitása. Szerencsére azonban nem így lett. 2 hét után már magához tért.

Később megpróbált jobban odafigyelni a közlekedésre, de sajnos nem eléggé.

A második baleset: a kamion kereke átment a lábán

A második balesetnél 19 éves volt, kollégista Sopronban.

”Éhes voltam, ezért le akartam menni a boltba. A HÉV után megtanultam, hogy mindig körül kell nézni. Ezt akkor is megtettem, és így utólag visszaemlékezve láttam is a kamiont, de akkor nem realizálódott bennem. Ráadásul pont egy 4 sávos utat választottam az átkelésre.”

A kamionsofőr akár látta Tamást akár nem, nem fékezett, a jármű széle pedig elgázolta a fiatal fiút, aki a kamion alá esett. Az egyik kerék átment a lábain, ezért muszáj volt amputálni.

”Az első emlékem, hogy a műtő felé tol az orvos, belevilágít az arcomba és azt mondja, hogy le kell amputálni a lábamat. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy már megint. Az orvosnak annyit mondtam, hogy rendben, csak emelje fel a fejemet, hogy szembesüljek a felelőtlenségem következményével. A HÉV-ből ugyanis nem tanultam. Mire felébredtem a kómából, már jobban lettem, a szüleimnek volt ez inkább borzalmas.”

Édesanyja a második balesetet sokkal jobban viselte. Amikor másnap meglátogatta Tamást az intenzív osztályon, és a fiú azzal fogadta őt, hogy anyu, ezt nagyon elrontottam, akkor tudott megnyugodni igazán. Tamás azt mondja, az amputáció is megviselte ugyan az édesanyját, de mellette nagyon örült, hogy az agya nem sérült. Hosszú ideig fantomfájdalmak kínozták, rángások, görcsök, viszketés, folyamatosan érezte a lábait.
 

”Hogy leszek így újra boldog?”

A kórházban rátörtek a negatív gondolatok: hogy fogja tudni így befejezni az egyetemet, hogy fog tudni lányokkal ismerkedni, egyáltalán lesz-e újra boldog?

”Egy éjjeli nővér kérdezte, hogy miért vagyok ilyen szomorú. Ez egy frissen amputálttól egy elég furcsa kérdés. Mondtam, hogy fogalmam sincs, hogy fogom így folytatni az életemet. Ő erre azt felelte, hogy ma már olyan protézisek vannak, hogy jobb lesz mint újkorában. Másnap már úgy álltam hozzá, hogy milyen menő lesz, lesz fémlábam és megtanulok majd kerekesszékezni, stb.”

9 hónap után tért vissza az egyetemre. Akkor szembesült azzal, hogy mennyivel kevesebb dologra képes, mint előtte. Ha elaludt, akkor nem tudott beszaladni az órára. Ha pedig meleg volt az idő és fájt a lába, akkor nem tudott találkozni a barátaival. Újra mélypontra került.
 

Protézissel sokkal nehezebb falat mászni

A sportban találta meg az örömét. Mint minden fiatal, ő is különleges akart lenni és úgy érezte, nagyon különleges az, ha valaki úgy sportol, hogy nincsenek lábai.

”Elkezdtem a kerekesszékes kosárlabdát, aztán kipróbáltam a kerekeskézilabdát és az ülőröplabdát, de parakenuztam is. A nagy szerelem a falmászás lett.”

1 éve kezdte, és azt mondja, komoly kihívást jelent számára ez a sport, hiszen másokkal ellentétben neki nem lábbal, hanem a kezével kell többet dolgoznia.

”Én nem vagyok nyomorék” - rátalált az első szerelem

Tamás a pozitív életszemléletének köszönheti azt is, hogy rátalált az első szerelem.

”A baleset előtt soha nem voltam sportember, utána meg sportember lettem. A baleset előtt soha nem volt barátnőm, a baleset után pedig lett. Hogyha én azt gondolom magamról, hogy nyomorék vagyok, akkor a lányok is azt fogják gondolni. Én sosem tartottam magam nyomoréknak. Úgy álltam hozzá, hogy megküzdöttem ezzel a helyzettel és még mindig itt vagyok.”

Ez egy jó kisugárzást adott neki, a pozitív életszemlélete pedig meghozta a változást az életébe. Egyre népszerűbb lett a lányok körében. A nem adom fel attitűdje ugyanis teljesen ellensúlyozta a lába állapotát.

Jó apa szeretnék lenni

Tamás azt mondja, néha, amikor sétál az utcán rövidnadrágban és látja a szörnyülködő arcokat, csak nevet magában. Teljesen elfogadta a helyzetét és ma már az a célja, hogy másokon segítsen. Ezért is tanul pszichológiát az egyetemen.

”Amikor az egyik barátom bejött hozzám, akkor nagyon kiborult az állapotom miatt. Én pedig az ágyhoz szegezve vígasztaltam őt és nagyon jó érzés volt, hogy tudok segíteni. Ez volt az első nagy löket, hogy pszichológiával kell foglalkoznom.”

Tamás az egyetem mellett sport instruktorként dolgozik egy falmászó klubban. Rendszeresen túrázik is, egyszer az El Camino zarándokutat is szeretné teljesíteni Spanyolországban, de célja a Balaton átúszás is, amit tavaly 1400 méterig bírt. Szeretne egy saját vállalkozást, és azt, hogy legyen felesége és gyermekei.

”Jó apa szeretnék majd lenni. Szeretném azt az értékrendet átadni a gyerekeimnek, ahogy én is élem az életemet.”

Tamás a példája annak, hogy legyünk bármilyen nehéz élethelyzetben, a boldogság csak rajtunk múlik.

Fotók: Endrédi Tamás