A felnőtté válás időszakát különösen nehéz megélni akkor, ha a fiatallal – mert itt már nem gyerekről beszélek – szinte összeforrtunk, ha ismerjük minden rezdülését, minden hangsúlyát, mozdulatát, és az évek szinte összekötöttek minket. Az elengedés azért is hihetetlenül nehéz, mert eddig a pillanatig szinte minden éjjel és nappal erről a fiatalról szólt, az ő mindennapjai váltak a szülő életének egyedüli középpontjává.

Mit tett a héten önmagáért? – kérdezem sokszor ezeket a szülőket. Járt fodrásznál, kozmetikusnál? Sportol, vannak barátai, járnak-e kirándulni? Mennyi idő jutott az elmúlt húsz évben önmagára? Régebben mivel töltötte szívesen az idejét? Van-e  olyan álma, amit még nem valósított meg?

Mert eljön ez a pillanat is. Sajnos még egy teher, hogy sok szülő ezt magára utalva éli meg, ezekben a családokban sem ritka, hogy az egyik szülő kilép a kapcsolatból, hisz nehéz viselni a terhet. A John Anderson, szívem, John kezdetű Burns-vers szép, egyszerű képekben villantja föl az emberi élet két szakaszát, a sötét hajjal való hegynek indulást, és a lankán lefelé poroszkálást. Mindkettőnek megvan a maga létjogosultsága, ám a fogyatékossággal élő gyermeket nevelő szülő sokszor azt éli meg, hogy állandó hegymenetben van, 0-24 órában, szabadságok és nyaralás nélkül. Azután hirtelen ott van egy huszonéves ember.

Ha egy képzeletbeli fotót nézegetek az érintett szülőkkel, ami tíz év múlva készülne, ezek az édesanyák, édesapák sokszor még maguk mellett látják rajta a gyermeküket, aki még mindig a kisszobában lakik, és szinte nem változik az elképzeléseikben semmi, a takaró színén kívül. Pedig a sérült gyermek is személyiségfejlődési ívet ír le, felnő, és egyfajta felnőtt életre lesz szüksége neki is.

A szülők egy része ezt rettegett elszakadásnak éli meg. Az elszakadás mindig egy erőszakos gesztus, kényszer, ránk erőltetett folyamat. Az elengedés viszont egy tudatos belső munka, amelyben aktív résztvevők lehetünk. Éppen azért kell elengedni, hogy ne kelljen elszakadni…

Elengedni igazából nem is a gyermeket kell, hanem a kisgyerekes anya szerepét. Ez nem hátat fordítást jelent, hanem hogy megpróbálunk társként tekinteni a gyermekre, nem gyermekemként nézni a fiatalra, hanem fiamként és lányomként. Az anyai vonzás kikapcsolása azért fontos, nehogy zsarnoksággá váljon.

A tapasztalatok szerint az iskolai nevelésből kikerülő sérült gyermekek szülei szélsőségesen nehéz helyzetbe kerülnek. Ahogy a fiatal elhagyja az intézményes nevelést, nagyon kevés és alig elérhető az ellátás, ami méltósággal, tudással tudná kezelni a felnőtt, fogyatékossággal élő fiatal élethelyzetét. Az állami férőhelyekre egy súlyos autista esetében húsz év is lehet a várólista. A családok számára könnyen kialakul az a csapdahelyzet, hogy a csekélyke állami támogatás talaján berendezkednek egy szegényes életszínvonalra, a szülő távol marad a munkaerőpiactól, egyre nehezebb lesz a képzettségét értékesíteni, a gyermek pedig erős, egyszemélyű kötődés alakít ki, melyből egyre nehezebb kimozdítani. A sérült gyermek és gondozó szülője között erős szövetség, szinte szimbiózis alakulhat ki.

Érdemes elgondolkodni arról, hogy a visszatartás a gyerekről, vagy rólunk szól-e? Hogy kik vagyunk a gyermekünk nélkül, van-e saját életcélunk? El merjük- e fogadni, hogy ezután könnyebb lesz? Mennyit gondolunk arra, hogy mi lesz a felnőtt fogyatékossal, ha velem valami történik? A babaállapotot fenntartom-e én magam is?

A felnőtt, fogyatékkal élő emberek ellátása ügyében újszerű ellátási formaként jelenik meg a lakóotthon, vagy a támogatott lakhatás. Érdemes utánanézni ennek a kezdeményezésnek, ha a kiröpülés időszakába került sérült gyermekünk van.

Milyen ígéreteket tettünk gyermekünk kiságya felett?

És a mi szüleink milyen ígéreteket tettek a mi kiságyunk felett?

Fotó: Cliff Booth-tól a pexels.com-on