Talán soha sem tudjuk meg egészen pontosan, de akinek van kutyája az tudja: a kutya szeretni tud a legjobban, méghozzá fáradhatatlanul. Még az a kutya is, amelyik látszólag minden érzelem nélkül jár-kel a lakásban, az udvaron és nem törődik semmivel. Elég egy furcsa hang, egy gyanús, neki nem tetsző szag, illat és máris megváltozik. Sajátjának érzi a környezetet ahol él, de feltétel nélkül engedelmeskedik annak, akit szeret, akit kiválasztott, mint "falkavezért". Nincs benne gyűlölet, és ha el is fajulnak a dolgok, az ösztönei tehetnek róla és a tenyésztők, akik genetikai roncsokat hoznak létre önző, nagyon is emberi célból, érdekből.

Volt két gyönyörű, németjuhász kutyám, tanítottam őket, vagy inkább kerestem a közös nyelvet velük. Egyetlen csettintésemre ugrottak és tették, amit vártam tőlük, fegyelmezetten és tele rajongással. Soha nem tudtam elég kedves és jó lenni hozzájuk, hogy viszonozni tudjam, amit tőlük kaptam. Rendszeresen vittem őket a Drávára is, igaz, csak külön-külön, mert nem fért be a család és a két kutya együtt, no meg valakinek a házra is kellett vigyázni.

A Dráva igen gyors folyású folyó és mint ilyen veszélyes is. A kutyák talán érezték, nem tudtam becsalni őket csak hasig érő vízbe, tovább soha. Aztán egyszer viccből beálltam a sodrásba, ahol legalább két méter a víz és eljátszottam a fuldoklót, a frászt hozva a családra. Néró - aki akkor pont velünk volt és jobban félt a mély víztől, mint a másik - ideges lett, nyüszítve futkosott a parton le-föl. Aztán amikor ezt látva még rátettem egy lapáttal és kétszer alámerültem úgy, hogy csak a kézfejem volt kint a vízből, belevetette magát a folyóba, a legnagyobb sodrásba, és úszni kezdett felém. Megijedtem. Segíteni akart, de nekem kellet elkapnom, hogy el ne vigye a víz. Mindannyian megdöbbenve álltunk, amikor partra kerültem a remegő kutyámmal.

Azt hittem, mindent tudok a kutyákról, de be kellett látnom, még a saját kutyámat sem ismerem. Tudtam, hogy szeret, de nem tudtam, hogy ekkora a szíve.