Gyakorlati tapasztalatom van arra nézve, hogy egy 13 évest mennyire nem egyszerű rávenni bármire, amit nem akar, így aztán széles mosollyal az arcomon néztem végig a következőket:

Péntek délután van, Jake-nek (7. vagy 8. osztályos) házi dolgozatot kell írnia a Makrancos hölgy-ből, hétfőre. A srác még a könyvet sem szerezte be, apa elviszi a könyvesboltba, együtt megveszik, hazaérve azonban már nincs meg a könyv: mint kiderült, a hazajutáshoz használt buszon maradt. Apa tajtékzik, de ismét elindulnak a könyvesboltba. Másodjára a könyv ismeretlen módon a mélyhűtőben köt ki, miközben a fiú a szobájából állítja, hogy olvassa éppen, és az milyen klassz. Ezt követően reggel a gabonapehely dobozán szereplő kalóztörténetet olvassa a kötelező olvasmány helyett, amire az édesapja magából kikelve közli, hogy márpedig a Makrancos hölgy el lesz olvasva, a házidolgozat pedig átnézve, formázva, le lesz adva időben. A fia erre mindössze annyit válaszol: komoly kétségeim vannak...

Természetesen a fenti szituáció a végletekig sarkítva mutatja be azt a küzdelmet, amit egy kamasszal való együttélés örömei között üdvözölhetünk. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy előfordult már, hogy összevont szemöldökkel néztünk össze, amikor a velünk élő kamasz este magától értetődő természetességgel és nagy lendülettel ledobta magát a babzsákfotelbe a tv elé, anélkül, hogy akár egyetlen szót is tanult volna. Hol van a felelősség? Hova lettek a kötelezettségek? Szó sincs arról, hogy annak idején ne fordult volna elő velem is, hogy az iskolában, óra előtt dobtam össze a házi feladatom, de ebből azért nem kellene rendszert csinálni...

Sokszor beszéltünk már erről, és mindig arra jutottunk, hogy a házi feladat – és vele valamennyi, az iskolához köthető feladat és kötelezettség – a gyerkőc felelőssége. Emlékszem, amikor anyukám a húgom után vitte az iskolába a tornazsákját, az irodalomkönyvét, az ellenőrzőjét... mikor mit hagyott éppen otthon. Mit tanult mindebből a húgom? Csak annyit, hogy neki nem kell igazán odafigyelnie arra, hogy mindent magával vigyen a suliba, a dolgok „megoldódnak” majd akkor is, ha ő nem oldja meg azokat. Tavaly a szépen összekészített szendvicseit hagyta itthon, mikor osztálykirándulni mentek. Nem vittem utána... tudtam, hogy van nála keksz, meg hasonlók (erre valahogy oda tud figyelni a bevásárlás során, de a habtejszínt és a főzőtejszínt hajlamos egymás helyettesítőjének tekinteni...) tehát éhen nem hal, így bár kicsit izgultam, de vártam, hogyan oldja meg maga a helyzetet. Eltelt egy év, és az útravaló szendvicsek a kirándulás előtti este elkészítve kerültek a hűtőbe, és ha lehet hinni a beszámolóknak, mind el is fogyott. Kis lépés az emberiségnek...

Mit akarok ezzel mondani? Mindössze annyit, hogy néha hagynunk kell, hogy a gyermekeink megtapasztalják tetteik következményeit, elismerjék a saját hibáikat, tévedéseiket, és igyekezzenek kijavítani azokat. Hogyan tudunk ebben segíteni? Úgy, hogy nem próbálunk mindent megoldani helyettük, még ha ez néha időigényesebb vagy bonyolultabb utat is jelent. Hagyjuk, hogy néha kellemetlenül érezzék magukat, ha valamiről megfeledkeztek, és ne vállaljuk át a felelősséget, ne anya vagy apa írja meg a házi feladatot... mert ebből csak annyi marad meg a számára: a házim a szüleimnek fontos, ha én nem csinálom meg, ők majd megcsinálják helyettem. A gyermekünk nem nekünk tanul. A jegyeinek, tudásának elsősorban saját maga számára kell, hogy jelentése, jelentősége legyen. Persze ezt nem árt időben elkezdeni, beletáplálni minden gyerkőc computerébe...

Sokszor, sokszor és még többször próbáltuk megértetni a fent említett kamaszkorúval, hogy ne várja tőlünk mindenre a megoldást. Vannak olyan témák, dolgok, amelyekben igenis elvárt a részvétele, és ezáltal a felelősségválallása is. (Mielőtt továbbmennénk, azért engedtessék meg egy kitérő: a felelősség és annak vállalása nem túl kedvelt fogalmak, ahogy azt tapasztalom. A dicséretnek szánt „te már elég nagy vagy ehhez vagy ahhoz” inkább feszültséget kelt, mint örömet az újonnan nyert szabadság felett.

De vegyük fel a leejtett fonalat ismét – az önállóság elérését és az ezzel járó következmények vállalását igyekszem körüljárni.)

Néha már azt gondoltuk, hogy minden erőfeszítés hiába, kamaszunkból soha nem szedünk ki semmilyen javaslatot – azon kívül, hogy csőnadrág kellene, meg ilyen póló, meg olyan szemüveg – mígnem eljött A hétfő. Nagy valószínűséggel hozzájárult az is, hogy NAGYON unatkozott, de felvetette, hogy mi lenne, ha meghívná a barátait valamelyik nap társasozni. Döbbenten néztem rá, mivel egyrészt szinte rugdosni kell, hogy csináljon másokkal közös programot, másrészt ez mégiscsak egy önálló javaslat... Ugyanezen a napon újabb meglepetést okozott. Hetek óta szenved a kerékpárjával, mert nem újfajta autópumpával felfújható a gumija, hanem régi, vékony szelepes. Ez egészen addig fel sem tűnt nekem, míg el nem hagyta az autópumpánk kiegészítő szelepét, így aztán nem tudta használni a biciklijét. Próbáltuk rávezetni a megoldásra – másnak is lehet pumpája, esetleg érdeklődjön a szomszédban – de nem akaródzott meghallani a sugalmazást. Erre úgy jön haza az úszásról, hogy „tudod mivel mentem úszni”? Nemleges válaszom után elmesélte, hogy bár indulás előtt átment a szomszédba, és kért pumpát, de a szomszéd anyukától azt a választ kapta, hogy nekik sincs ilyen pumpájuk. Útban az úszásra azonban találkozott a szomszéd srácokkal, és visszafordult, megkérdezte az egyiküket, hogy nincs-e ilyen pumpájuk. Láss csodát, ugyanolyan autópumpájuk volt, mint a miénk, csak még nem hagyta el róla senki azt a szelepet, amire neki szüksége volt. Bicikli felpumpálva, széles mosoly az arcon.

Az önállóság két arca jól nyomon követhető ebben a helyzetben: egyrészt nyomasztó, mert a gyerkőcnek magának kell megoldania egy problémát, ugyanakkor felszabadult örömet ad, ha a végére jár, mert képes rá. Ezért a mosolyért és az érzésért, hogy sikerült megoldania, már érdemes volt hetekig fel-felhozni a kérdést. (Sokszor kellett igen nagy önkontrollt tanúsítanom, hogy ne tegyem még én azt a bizonyos lépést, de megálltam, és egészen biztos vagyok benne, hogy jól tettem.) Tegyük hozzá, hálás vagyok a menetrend kitalálójának is, hogy nem tudott épkézláb időpontban buszokat indítani tőlünk az uszoda felé, és így kénytelen volt más közlekedési eszköz után nézni...

Fotó: FreeWorld / pixabay