Az ősbizalom, más néven az elemi biztonságérzet, a pszichológiai kutatások szerint az életünk első két évéhez kapcsolódik.  A környezetünk, és ezen belül az édesanya gondoskodása, odafigyelése, az érintése és egyáltalán a közelsége miatt biztonságban érezzük magunkat, és azt érezhetjük, hogy a világ egy jó hely, és minden problémánk megoldódik.

Jó esetben ez az ősbizalom megmarad a későbbi nevelkedésünk során, és ha például diákként a tanulással kapcsolatban akadnak problémáink, természetes módon próbálunk támaszkodni azokra, akik megszületésünk után is segítettek. Vagyis a szüleinkre.

Ezért is találom rendkívül fontosnak azt, hogy a tanulási problémák megoldását ne egyedül az iskolától, vagy a pedagógustól várjuk. Ez közös munka kell legyen!

Azt tapasztalom, hogy a szülők hozzáállása a gyermekük tanulásához egy nagyon széles skála két végpontja között mozog. Ezek természetesen szélsőségek.

Az egyik oldalon van az a szülő, aki kizárólag külső személyektől várja a megoldást, mondván, hogy ő iskolába küldte a gyerekét, oldják meg ott a problémát. Ha tehetősebb, akkor inkább hajlandó nagyobb összegeket is áldozni a különórákra, vagy fejlesztésekre, csak ne kelljen neki ezzel foglalkoznia.

A másik végpont, aki a gyermeke minden problémáját maga akarja megoldani, ahogy csecsemőkorában is, de így lehetőséget sem ad neki arra, hogy maga fedezze fel az erősségeit, a gyengeségeire pedig megoldásokat találjon.

Persze a gyereknek eleinte kényelmes dolog, hogy anyu, vagy apu mindent megold helyette -például a tanulmányi feladatokat- de ez nem tarthat örökké, és előbb-utóbb önálló problémamegoldás, eszközök, módszerek nélkül találja magát a megoldandó feladatai között.

Nyilván egyik megoldás sem hasznos, és itt is valahol középen van az egyensúly.

Pontosan tudom, milyen nehéz dolog végig nézni, hogy a gyerekünk kudarcélményeket él át, pláne azt, ha már előre látjuk, hogy hibázni fog, de néha mégis hagyni kell, hogy nekimenjen a falnak. Így tudja ugyanis megszerezni azokat a tapasztalatokat, amivel később elkerülheti a nagyobb baklövéseket. 

De a legfontosabb, hogy ekkor is mellette álljunk, tudjunk neki segíteni abban, hogy helyrehozza a hibákat, tudjunk neki eszközöket, módszereket, megoldásokat javasolni és erre megtanítani. Ez a fajta biztonságérzet lényegesen építőbb jellegű, mintha helyette végeznénk el a feladatokat.

Például a tanulásban.

A tanulás viszont egy speciális eszközrendszer, legalábbis abból a szempontból, hogy az elmúlt sok évtized iskolarendszerei nem túl sok figyelmet fordítottak arra, hogy a megnövekedett tudásanyagot hogyan lehet jól elsajátítani, hogy abból ne csak lexikális információk halmaza, hanem alkalmazható tudás is származzon.

Én 1976 és 1988 között jártam általános- és középiskolába, és emlékszem, hogy akkor társaimmal mi is arra panaszkodunk, milyen sok a tanulnivaló. Csak jelzem, hogy a mai diákoknak már ennek többszöröse az elsajátítandó tananyag, de valamilyen, számomra érthetetlen okból az oktatásügy még mindig rábízza a diákra, hogy hogyan tanulja meg az anyagot, és igazi tanulásmódszertani segítséget nem ad neki.

Üdítő kivételnek számítanak, és maximális tiszteletet érdemelnek azok az iskolák és pedagógusok, akik a nem kevés feladatukon felül még időt és energiát áldoznak arra, hogy segítsék a diákokat a tanulás tanulásában. Pedig ennek nem kivételnek kellene lennie, hanem alapnak. Szerintem legkésőbb az 5. osztály megkezdésekor azzal kellene indítani, hogy megtanítjuk a gyerekeket jegyzetelni, megtanítsuk arra, hogy hogyan használja a képzeletét, a fantáziáját, hogyan és honnan szerezhet motivációt a tudás megszerzéséhez, hogyan élheti meg a tudás örömét és sikerélményét.

De térjünk vissza még egy pillanatra a szülőkhöz! Ha azt szeretnénk, hogy a gyermekünk ne csak sikeresen birkózzon meg a tananyaggal, hanem alkalmazható tudást is szerezzen, amivel olyan iskolában tanulhat tovább, amiben csak szeretne, akkor segítenünk kell őt hasznos és hatékony tanulási eszközökkel. Nem túl hasznos mondat, hogy “mindegy, csak görbüljön” meg hogy “én sem tudtam tanulni, mégis elvégeztem az iskolát” mert ezzel csak a gyerekekben lévő maradék ambíciót zúzzuk porrá.

Nyilván az sem jó megoldás, ha a gyereket elhordjuk az iskolába, meg fizetjük a különórákat, de ezen kívül semmit sem foglalkozunk vele, mert ugyan valamelyest biztosítottunk a számára lehetőségeket, de magára hagytuk.  Olyan ez, mint hogyha a születésnapjára vennénk neki egy helikoptert, de helikoptert vezetni már nem tanítjuk meg.

A tanulás a gyerek dolga, ez világos, de ehhez adjunk neki eszközöket.

Még akkor is, ha egyébként elégedettek vagyunk a gyermek tanulási teljesítményével, mert érdemes azt is megvizsgálni, hogy vajon milyen áron éri ezt el. Mennyi időt és energiát áldoz arra, hogy ezt az eredményt produkálja?

Az iskolába járás valóban a gyermek legfőbb feladata, de vajon marad idő gyermeknek lenni, a világot felfedezni, és megtapasztalni?

A szülők anyagi, szellemi, vagy más lehetőségeitől függetlenül a gyermeket megtanítani tanulni igen megtérülő, hosszú távú befektetés. Ahogy a testének az egészséges fejlődéshez szüksége van jó minőségű tápanyagokra, úgy az elméjének a hasznos tanulási eszközökre és képességekre. Így lesz boldog és sikeres felnőtt, és a szülők igazi büszkesége.

És így nyer gyakorlati értelmet az ősbizalom.