Itt olvasható Mégis kinek a gyereke? című cikkünk.

A cikket olvasva sok-sok kérdés felmerülhet az olvasóban, ahogy bennünk is felmerült. Hogyan fajulhat idáig egy szülő-gyermek kapcsolat - értve itt jelen esetben a nagyszülő-szülő viszonyt -, hogy a nagyszülő azt gondolja,  unokáinak jobb szülője tudna lenni, mint a saját szüleik? Hol rontják el, ha a már felnőtté vált gyerek és szülei nem tudnak leülni és megbeszélni egy ilyen jelentős és kicsi gyerekek életét meghatározó problémakört?

Nem tisztünk megítélni sok, a cikkben hozott állítást, vagy bárkinek is a pártjára állni, hiszen a történetből sok elem hiányzik, a másik fél – legyen az a nagyszülő vagy a hatóságok -  álláspontja csak közvetve jutott el hozzánk, így erre nem is szeretnénk kitérni.

A problémát, mint már fentebb is írtuk, a kommunikáció félresiklásában látjuk. Mi a szülő legfontosabb feladata? Azon kívül, hogy szereti és a legjobbat akarja a gyermekének, véleményünk szerint az, hogy segíti gyermekét, hogy megtalálja önmagát, támogatja azon az úton, amelyre lép, és hagyja kibontakozni, ami benne lakozik, még ha nem is mindig ért egyet vele. A történet szerint a fiatal pár szülei  - a cikkből kiindulva úgy tűnik, hogy - nem tartották ezt olyan fontosnak, és valószínűleg a legjobbat akarva az unokáknak, a szülők életmódjával egyet nem értve az „én jobban tudom mi a jó neked” módszerrel éltek. Nagyon nehéz elfogadni, ha valaki - hát még ha az a saját gyermekünk - másként ítéli meg életének bizonyos epizódjait, történéseit, mint ahogy mi tesszük, vagy ahogyan tőle elvárjuk. Sok szülő gondolja úgy, hogy jobban tudja, mi a jó a gyermekének, mint maga a gyermek, akár még felnőtt korában is. Ez nagyon kényes és még kellő humorérzékkel rendelkező felek esetén is óvatosan kezelendő kérdés. Mennyi vitát, veszekedést el lehetne kerülni, ha az emberek tisztelettel és egyenrangú félként fordulnának a gyermekeik felé, ahelyett, hogy utasítják, és nem szavakkal, hanem saját tetteikkel mutatnának példát.

A szülők sajátos életkörülményei, a kicsit különc-lét gyakran nehezen feldolgozható kívülállók számára, hogyne lenne az a nagyszülőknek, akik vélhetően a legjobbat akarták a gyermeküknek, még ha azt nem is a legjobb módszerrel tették. A „lányom nem boldogul a problémával, majd én megoldom”... talán így kezdődött valamikor a múltban is...

Ugyanakkor meg kell néznünk mindezt a másik oldalról is. Hol van a szülők felelőssége abban, hogy idáig fajult a helyzet? A történet folyamán többször is lett volna módjuk „másként dönteni”, és elképzelhető, hogy soha nem jut el erre a pontra a történet. (A külső tényezőkre hárított felelősség nem segít a problémák megoldásában.)

Nagyon fontos útravaló gyermekeink számára, hogy tudatosuljon bennük: a tetteiknek mindig vannak következményei, amelyekért ők maguk a felelősek. A szülő-nagyszülő viszony megromlása is mindkét félen múlt, nem valószínű, hogy bárkit is ki lehetne kiáltani bűnbaknak. A szülő teszi meg az első lépést a gyermeke felé, de a második lépéstől már a gyermek is „játékban van”, tudnia kell, hogy a táblán megtett minden lépéssel befolyásolja a sorsát, más emberekhez való viszonyát.

Mit is szeretnénk mindezekkel mondani?
Lecsupaszítva a történetet, hol látjuk a megoldást? Alapvetően nem a hatóságokkal való hadakozásra tennénk a hangsúlyt. A szülő-nagyszülő viszonyt érdemes lenne mielőbb rendezni, egymásra mutogatás, egymás okolása helyett megkeresni a közös célt, amelyért összefoghatnak, ez pedig a gyerekek-unokák boldogsága, a nyugodt, harmonikus családi légkör. A szülőknek és a nagyszülőknek le kellene ülnie és hosszasan elbeszélgetniük, hogyan tudnák megoldani ezt a helyzetet. Először szükséges lenne megteremteni azt a légkört, amelyben mindkét fél elmondhatja és meghallgatja egymás – vádaskodás nélküli – álláspontját, és ezt követően hajlandóak egyesíteni az energiáikat azért, hogy a két kisfiú olyan családban nőhessen fel, ahol a generációk félreértések, utasítgatások, veszekedések nélkül képesek a közös célért együttműködni.

Ez lenne igazán hasznos és követendő példa a gyermekeknek, ha látják, hogy még az ilyen  szélsőségesen elmérgesedett helyzetből is lehet kiutat találni, ha van erre irányuló KÖZÖS akarat. A konfliktus szereplői maguk is sokat tanulhatnak, ha aktív résztvevőként, nem pedig annak elszenvedőiként veszik ki részüket a helyzet megoldásából.

 

A cikksorozat további részei:

Mégis kinek a gyereke?
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 2. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 3. rész
Mégis kinek a gyereke? - szakértői szemmel - 4. rész
Mégis kinek a gyereke? - a Nagymama története
Mégis kinek a gyereke? - több nézőpontból
Mégis kinek a gyereke? - az Apuka írása
 

betöltés...