Persze, amikor nem vagyunk éppen idő és egyéb nyomás alatt, elgondolkodunk: milyen jó, hogy a gyerekünk nem egy nyámnyila, hanem vannak elgondolásai. Amelyeket ugyan nem mindig tudunk kezelni, és itt merülnek fel a kérdések. Hogyan lehet ezt jól csinálni?

Melyikkel teszünk jót vagy rosszat? Ha ráhagyjuk – és már halljuk előre, hogy megkapjuk, a fejünkre nőtt a gyerek –, vagy ha szigorú korlátokat szabunk, amikből nem engedünk?

Nem meglepő módon a két szélsőség között vezet az arany középút. Lépjünk is rá gyorsan.

Van is erre egy jó saját példám. A kislányom reggelente kiválasztja, mit szeretne felvenni. Az, amit én javaslok, az esetek legnagyobb százalékában nem elég jó. :)

A fenti két nézőpont szerint ezek lehetnek a reakciók:

- Ez a gyerek el van kényeztetve, örüljön, hogy van mit felvennie. Én biztosan nem engedném, hogy reggel hisztit csapjon a ruhái miatt, majd én odakészítem neki, mit vehet fel! Vita nincs.

És a másik:
- Ugyan már, azt vesz fel, amit akar. Miért kellene nekem beleszólnom még ebbe is?

Az arany középút pedig:
- Örülök, hogy tudja, mit venne fel szívesen, hogy van elképzelése. Jó, hogy nem arra vár, hogy megmondjam neki, mit csináljon. Tetszik a kezdeményezőkészsége, még ha ez néha plusz időt is jelent, keresünk olyan megoldást, amibe ez is belefér, mert ezzel is tanul valamit.

A keretek persze adottak: télen nem veszünk fel ujjatlan ruhát, nyáron pedig eltesszük a pulóvert. Ezen belül azonban meghagyom a választási lehetőséget neki.

A reakciónkból a gyerekek is különböző üzenetet kapnak:

Az első esetben azt, hogy az ő véleménye nem számít, és csak akkor “jó”, ha követi az utasításokat.
A másodikban azt, hogy tulajdonképpen magára maradt a feladattal, és neki már elég nagynak kellene lennie, hogy megoldja a helyzetet, még ha nem is mindig érzi magát késznek rá.
A harmadik esetben pedig azt, hogy elismerik a képességeit, a szándékot az önálló döntéshozatalra (ami egyébként nem könnyű). Ám az is benne van, hogy ennek a szabadságnak megvannak a maga keretei, és nem lehet visszaélni vele.

A kislányom egy nyári reggelen kiválasztott egy ruhát magának, ami alá rövidnadrágot akart venni. Én felvetettem, hogy nagyon melege lesz a ruhában és a nadrágban együtt. Ezek hatására elbúcsúzott a ruhától, de a nadrág önmagában nem volt elég vonzó neki, (mivel másodállásban királylány).

Itt következett a gondolj-gondolj rész, nélkülem. Tettem egy javaslatot, az pedig nem nyerte el a tetszését, visszavonult hát a szobájába, kitalálni a megfelelő megoldást. Néhány perccel később hívott. Elmondta, hogy melyik ruhára gondolt, elővettük, és széles mosollyal az arcán vonult le reggelizni. Közben betartotta a felállított szabályokat: azokból a ruhákból választott, amelyek a szekrényében voltak. Sem az utazáshoz már elpakolt, sem a szennyesben lévő ruhák nem jöhettek szóba.

Természetesen ez nem játszódhat le így egy sietős reggelen, amikor sok labdával zsonglőrködünk egyszerre és még az idő is ellenünk van. Ezekre a helyzetekre csak nyugodt körülmények között lehet hosszú távon működőképes megoldást találni. A jó minta ugyanis megmarad, és hosszú hegyibeszéd helyett elég arra emlékeztetni, milyen remekül megoldotta a helyzetet néhány nappal ezelőtt. Lesz mihez nyúlnia, mert szerzett egy tapasztalatot, amit megismételhet.

A feszült helyzetekben sokkal nagyobb feladat jó megoldást találni. Ám mivel az ideges reggelek igen sok családban jelen vannak, érdemes rájuk felkészülni. Nyugodt körülmények között. A gyerekek pedig meghálálják a beléjük vetett bizalmat.

Hallgassunk a belső figyelmeztető hangra, ahelyett, hogy azt soroljuk, hogy mit nem lehet. Gondoljuk át, mielőtt elvágjuk az utat a reggeli döntések önállósága előtt, mert nincs rá idő. A keretek mindvégig nálunk vannak. Ám az önbizalmuk szempontjából is nagyon erős támogató hatása van, ha hagyjuk, hogy a játékszabályok szerint ők töltsék ki azokat a kereteket.

Ha szeretnél további ötleteket kapni, hogyan tudod empátiával és megfelelő kommunikációval elsimítani a nehéz helyzeteket, nézd meg, mit ajánlunk, kattints IDE!

Fotó: Donnie Ray Jones/flickr