Fegyelmezés és/vagy büntetés
Singola Edit [cikkei] - 2008-09-02
Amióta van gyereknevelés - és miért ne lett volna már az ősközösségben is -, sokat rágott téma a fegyelmezés kérdése. A gyerek szabad és ösztönös lény, nem rendelkezik azokkal a félelmekkel, amelyekkel a felnőttek, de nem is tudja felmérni a rá leselkedő veszélyeket.
Kétféle félelemmel születünk: a zajtól és a leeséstől való félelemmel. A többi félelmet a környezet nyomja rá az emberre, a sok elvárás, a rossz nevelés és fegyelmezési, büntetési formák. Fegyelmezni valamiképp mégis kell a gyerek és a társadalom érdekében is. De nem mindegy, hogyan tesszük ezt. Egy életre lelki sérülést okozhatunk a kicsiben egy rosszul megválasztott fegyelmezési vagy büntetési formával.
„Egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy a szülőknek nem szabad megróniuk vagy korlátozniuk a gyereket, amikor olyasmit tesz, ami az ő megítélésük szerint helytelen, sem azt, hogy sose haragudhatunk meg rá. Minden szülőben, akinek igazán fontos a gyermeke, időnként heves indulatokat ébreszt, ha azt látja, hogy a gyermek valami rosszat tesz. Még a legkedvesebb és a legjobb indulatú szülőt is felbőszítheti néha valami. A különbség az elég jó és a nem elég jó szülő közt ezekben a helyzetekben abban mutatkozik meg, hogy az első rádöbben: bosszúságának forrása sokkal inkább benne magában van, mint abban, amit a gyerek tett, és ha átadja magát a haragnak, ezzel senkinek nem fog használni. Az utóbbi viszont szentül meg van győződve arról, hogy haragjának kizárólagos oka a gyermek, és ezért tökéletesen jogos, ha ennek alapján cselekszik.” - írja Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyvében.
A gyerek, ha egyetlen egyszer is büntetésben részesül, akkor onnantól fél a megrovástól. Leginkább a fájdalommal és szeparációval járó büntetés vált ki tartózkodást, mondhatnánk ezek a leghatásosabbak. A testi fenyítés lehet, hogy a büntetés pillanatában hatásosnak bizonyult, de pszichológiai szempontból hosszú távon semmiképp nem. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyerek sokkal rafináltabb annál, hogy kivárja az újabb büntetést, megtalálja a módját, hogy a csínyt elkövethesse - már csak azért is! -, de a büntetést elkerülje, vagyis akkor cselekszik, amikor a felnőttek nem látják. Amint rájön, hogy akkor is megdorgálják, amikor rájönnek rosszaságára, elkezd dolgozni a lelkiismerete. Megjelenik a szeparációs félelem. Mivel a szülő, a szeretett személy példaként áll előtte viselkedésével, megijed, hogy cselekedete miatt nemcsak rácsapnak a popsijára vagy a kezére, hanem sokkal nagyobb baj éri. Elkezdi a lelkiismeret gyötörni, hogy elveszítheti a szeretett személyt, megszűnhet egy csodás érzés, amiről nem is tudja, hogy mi az: a szeretet.
Nagy gondot kell arra fordítani, milyen fegyelmezést választunk. Leghelyesebb a gyerekkel való szeretetteljes foglalkozás, amelyben a rossz viselkedést konkrét, egyenes módszerekkel büntetjük, semmiképp nem szeretetmegvonással. Szükség van fegyelmezésre, mert ha a gyerek nem érzi a büntetés veszélyét, akkor nem lesz semmi, ami megakadályozza a cselekvés elkövetésében.
„Ha a gyerekre rákényszerítjük a fegyelmet, ezzel gyakran éppen az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amit el szerettünk volna érni. Ami pedig a büntetést illeti, ez visszatarthatja a gyereket a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani; annak ennél sokkal jobb módszerei vannak. Az a szülő, akit annyira kihoz a sodrából a gyermek viselkedése, hogy megbünteti, kétszer is meggondolná a dolgot, és sokkal kevésbé lenne biztos a saját igazában, ha bevallaná magának, hogy csak mérgében cselekedett, és nem álcázná ezt nevelési módszernek.”
„Egy pillanatig sem akarom azt mondani, hogy a szülőknek nem szabad megróniuk vagy korlátozniuk a gyereket, amikor olyasmit tesz, ami az ő megítélésük szerint helytelen, sem azt, hogy sose haragudhatunk meg rá. Minden szülőben, akinek igazán fontos a gyermeke, időnként heves indulatokat ébreszt, ha azt látja, hogy a gyermek valami rosszat tesz. Még a legkedvesebb és a legjobb indulatú szülőt is felbőszítheti néha valami. A különbség az elég jó és a nem elég jó szülő közt ezekben a helyzetekben abban mutatkozik meg, hogy az első rádöbben: bosszúságának forrása sokkal inkább benne magában van, mint abban, amit a gyerek tett, és ha átadja magát a haragnak, ezzel senkinek nem fog használni. Az utóbbi viszont szentül meg van győződve arról, hogy haragjának kizárólagos oka a gyermek, és ezért tökéletesen jogos, ha ennek alapján cselekszik.” - írja Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyvében.
A gyerek, ha egyetlen egyszer is büntetésben részesül, akkor onnantól fél a megrovástól. Leginkább a fájdalommal és szeparációval járó büntetés vált ki tartózkodást, mondhatnánk ezek a leghatásosabbak. A testi fenyítés lehet, hogy a büntetés pillanatában hatásosnak bizonyult, de pszichológiai szempontból hosszú távon semmiképp nem. Hozzá kell tenni azt is, hogy a gyerek sokkal rafináltabb annál, hogy kivárja az újabb büntetést, megtalálja a módját, hogy a csínyt elkövethesse - már csak azért is! -, de a büntetést elkerülje, vagyis akkor cselekszik, amikor a felnőttek nem látják. Amint rájön, hogy akkor is megdorgálják, amikor rájönnek rosszaságára, elkezd dolgozni a lelkiismerete. Megjelenik a szeparációs félelem. Mivel a szülő, a szeretett személy példaként áll előtte viselkedésével, megijed, hogy cselekedete miatt nemcsak rácsapnak a popsijára vagy a kezére, hanem sokkal nagyobb baj éri. Elkezdi a lelkiismeret gyötörni, hogy elveszítheti a szeretett személyt, megszűnhet egy csodás érzés, amiről nem is tudja, hogy mi az: a szeretet. Nagy gondot kell arra fordítani, milyen fegyelmezést választunk. Leghelyesebb a gyerekkel való szeretetteljes foglalkozás, amelyben a rossz viselkedést konkrét, egyenes módszerekkel büntetjük, semmiképp nem szeretetmegvonással. Szükség van fegyelmezésre, mert ha a gyerek nem érzi a büntetés veszélyét, akkor nem lesz semmi, ami megakadályozza a cselekvés elkövetésében.
„Ha a gyerekre rákényszerítjük a fegyelmet, ezzel gyakran éppen az ellenkező hatást váltjuk ki, mint amit el szerettünk volna érni. Ami pedig a büntetést illeti, ez visszatarthatja a gyereket a rendbontástól, de önfegyelemre soha nem fogja megtanítani; annak ennél sokkal jobb módszerei vannak. Az a szülő, akit annyira kihoz a sodrából a gyermek viselkedése, hogy megbünteti, kétszer is meggondolná a dolgot, és sokkal kevésbé lenne biztos a saját igazában, ha bevallaná magának, hogy csak mérgében cselekedett, és nem álcázná ezt nevelési módszernek.”
Előző hír
Játék vagy különóra?
LEGOLVASOTTABB
Az utolsó pillanatban kilökte a babakocsit a sínekről - kétéves kislánya túlélte, az édesanya meghalt
Szívszorító tragédia történt Németországban: egy 26 éves édesanya az utolsó pillanatban még meg tudta menteni kétéves kislányát, amikor egy közeledő vonat elől lelökte a babakocsit a sínekről. A kisgyermek sértetlen maradt, az anyát azonban elgázolta a szerelvény. A baleset körülményeit még vizsgálják.
Itt volt a legmagasabb a ponthatár idén és ezekre a szakokra volt a legnehezebb bejutni
Csütörtök este kihirdették a 2026-os felsőoktatási felvételi ponthatárokat, így több mint 140 ezer jelentkező számára eldőlt, szeptembertől megkezdheti-e egyetemi tanulmányait, és ha igen, melyik intézményben. Idén is akadtak olyan szakok, amelyekre rendkívül magas pontszámmal lehetett csak bekerülni.
Lehet, hogy te is ADHD-s vagy? A felnőttkori ADHD 8 árulkodó jele
Sok szülő akkor kezd el gyanakodni saját ADHD-jára, amikor a gyermekét kivizsgálják, és a tünetek feltűnően ismerősnek tűnnek. Nem véletlenül: az ADHD gyakran halmozódik a családokban, felnőttkorban pedig sokkal kevésbé látványos lehet, mint gyermekkorban.
Bokszedzés közben halt meg egy 16 éves fiú - ezekre a figyelmeztető jelekre minden szülőnek érdemes odafigyelnie
Felfoghatatlan tragédia történt egy komáromi thai box edzésen: egy 16 éves fiú bemelegítés közben hirtelen rosszul lett, majd összeesett. Többen azonnal megpróbálták újraéleszteni, a kiérkező mentők azonban már nem tudták megmenteni az életét. A fiatal halálának pontos okát jelenleg vizsgálják.
„Bevittük a kórházba, és pár nap múlva már meg sem ismert” – miért válik zavarttá az idős beteg a kórházban, és mit tehet a család?
Előfordul, hogy egy idős embert még tiszta tudattal visznek kórházba, néhány nappal később pedig zavarttá válik, nem ismeri fel a hozzátartozóit, vagy szokatlanul aluszékony lesz. Ez nem feltétlenül demencia, hanem gyakran kórházi delírium. Mit kell erről tudni, és hogyan segíthet a család?
.jpg){kind=small}
betöltés...