Finoman szólva is érdekesnek, és nagyon amerikainak tűnt a gondolat. Jó diákhoz méltóan utánanéztünk a dolog eredetének (http://www.hugyourkidstoday.com/), hogy első kézből, pontosabb képet kaphassunk, hogy miről is szól az „Öleld meg a gyermeked ma” mozgalom. Kérdezhetnénk, hogy milyen ötlet ez, hiszen egy jóravaló szülő minden nap többször is megöleli a gyermekét, külön felszólítás nélkül. Hogy lehet, hogy valaki más figyelmeztet erre? Azonban valami más rejlik a felhívás mögött. Nézzük, magunkra ismerünk-e az alábbiakban:

• Sokat dolgozol. Folyamatosan elfoglalt vagy. A naptárad túlzsúfolt. A következő szabad időpont benne valahol sohanapján környékén található.
   
• Szereted a gyermekeidet (és a férjedet, párodat) és azt kívánod, bár többször és több időt tudnál velük tölteni.
   
• Szeretnéd, ha több időd jutna arra, amit szeretsz csinálni, vagy akár csak egy délutáni jó szundikálásra...

(Én bólogattam, igen, igen, ez akár én is lehetnék.)

A 30 napos kihívás pedig közel sem annyira verseny, mint inkább érdekes önvizsgálat, hiszen mindannyian igennel felelnénk, ha megkérdezik tőlünk: megöleled a gyermeked minden nap? Az édesanya mindössze arra hívja fel a figyelmet, milyen remek dolog is minden ölelő és megölelt számára maga ez a kis mozdulat. Remekül mulattam, mikor az oldalt böngészve kiderült, hogy saját zenéjük is van, ami arról szól, hogy öleljük meg a gyermekeinket még ma, mert ők így érzik magukat jól és biztonságban, és mert holnap már ki tudja hol lesznek... Egyszerű szöveg, egyszerű dallam, de valószínűleg épp ezért jó.

Biztosan sokan emlékeznek rá, vagy kaptak is olyan köremailt évekkel ezelőtt, amelyben egy férj a rákban elhunyt feleségére emlékezve „üzen” mindenkinek, mikor megtalálja a felesége által féltve őrzött, ám sosem használt fehérneműt: ne halogassuk a jó dolgokat, mert nem tudunk minden eseményt kontrollálni...  Hasonlónak érzem ezt a mozgalmat is, főként ha azt vesszük figyelembe, hogy a mozgalom elindítója is elveszítette a kisfiát. Érdekes, hogy mindig valaki olyannak kell figyelmeztetnie bennünket arra, hogy becsüljük meg amink van, aki már elveszítette azt. Talán épp ezért érdemes is hallgatnunk rá, sajnos nagyon jól tudja mit beszél...

Összegezve a fentieket: maga a kihívás arról szól, hogy figyelemmel kísérem 30 napomat, hogy töltök-e annyi időt a gyermekeimmel, hogy legalább megölelem őket, akkor is ha fáradt vagyok, ha tele a fejem a hazahozott munka egyes még ki nem dolgozott részeivel, akkor is, ha... mert a gyermekem ott van, és várja, hogy megöleljem. Ha a 30 napon keresztül napi rendszerességgel – és ezt a mozgalm szerint „becsület naplózni kell” – ki tudom fejezni a szeretetem ilyen módon a számomra igazán fontos személyek iránt, akkor az eltelt idő alatt ez a szokás nagy valószínűséggel meg tud gyökerezni a napi rutinok között, ha eddig esetleg nem is szerepelt benne. Ha pedig eddig is így volt, akkor ez mindössze egy kis játékos megerősítése annak, amit egyébként is megteszünk minden nap.

Rögtön eszembe is jut a saját példám, a kisfiam, aki minden egyes alkalommal, ha valamit nem tehet meg, vagy valami olyan történik ami nem az ő szája íze szerint való, nagyon fel tud háborodni, megtelnek a szemei könnyekkel, és mostanában ilyenkor mindig csak annyit mond ”akkor nem”. Én igyekszem csitítani, de legtöbbször csak kitárom a karom és odahívom, hogy megöleljem. Ő pedig jön, és jó szorosan belebújik az ölelésbe, hiszen hol máshol érezné magát ilyen biztonságban?

Belegondoltam, vajon hányan vannak azok a gyerekek, akiket nem ölelnek meg, nem hogy naponta, de szinte egyáltalán? Tudjuk vajon, milyen szerencsések vagyunk, mert ott vannak körülöttünk mindazok, akiket szeretünk?

Tanítjuk, tanuljuk, hogyan lehet jól és még jobban kommunikálni, hogy a család mindennapjai harmonikusan teljenek. A legelső dolog amit át szoktunk adni a kommunikációs tréningeken, hogy a gyermek-szülő kapcsolat piramisának alján a kölcsönös bizalom áll, ennek eléréséhez pedig gyermekeink érzéseinek elfogadásán át vezet az út. Ebben a folyamatban sokszor és igen hangsúlyos szerepet kap a puszta metakommunikáció, amikor nem szólunk egyetlen szót sem, mégis éreztetjük gyermekünkkel, hogy érzéseit elfogadjuk. Az ölelés ennek a szó nélküli elfogadásnak az egyik legszebb, és szülő és gyermeke számára is nagyon kellemes megtestesülése, hiszen az olyan magától értetődő... remélem nagyon-nagyon sokunknak az.

Annyit gondolkodtam ma már a témáról, hogy hiába van már nagyon késő, és alszik mind a két gyerkőcöm; mielőtt én magam is ágyba bújok, megölelem még mind a kettőt.

Fotók: Miatron: Mother love
PolluxTS: Die Umarmung