Tisztelt Miranda!

Levelével szívemből szólt, köszönöm! Pontról-pontra mehetnék, mert teljes mértékben egyetértek az Ön által leírtakkal.
Néhány dolgot kiemelek:
1.Sajnos napjaink orvoslása egyszerűen (gyakran kritikátlanul) másolja az amerikai "protokollokat". Előadásaimban ki szoktam térni arra, hogy a jelenlegi kutatások alapján az „evidenciáknak” különböző szintjeit szokták elkülöníteni. Leegyszerűsítve „A” szint, azaz a legerősebb igazság, amire a 100-nál több közlemény hivatkozik. A legkisebb, „D” szint, amit csak 10 vagy annál kevesebb. Ha ezt elfogadnák, akkor a Galileinek sem lett volna igaza, hiszen rajta kívül mindenki azt mondta, sőt diktálta, hogy a Nap forog a Föld körül...A probléma általánosságban úgy fogalmazható meg, hogy mi a helyzet akkor, ha egy adott betegséggel kapcsolatban több orvosi vélemény van, akkor melyik igaz? A helyzet az, hogy ezekben a szakmai kérdésekben a helyes orvosi vélemény nem „demokratikus” szavazás kérdése, amikor a többségi vélemény dönt. A tudományban a Keplertől- Semmelweisen át mindig kisebbségben voltak azok, akiknek később igazuk lett. Ezért nem tartom jónak azt az elterjedő gyakorlatot, hogy „több orvost megkérdezünk és a többségi véleményt fogadom el”. Kérdésének egyik fontos részére kitérve, azt kell mondanom, hogy a cukorterhelése vizsgálat valóban akkor érne valamit, ha inzulin szint mérésével párosulna. Azonban még ez is csak azzal a megkötéssel igaz, ha hozzátesszük, hogy az eredmény birtokában mit javasolunk, illetve teszünk. Ha ugyani a terheléses vizsgálat pozitív, akkor értelemszerűen elhagyjuk a natív cukrot tartalmazó készítményeket, cukrokat. És ha negatív az eredmény? Akkor sem javasoljuk a cukor fogyasztását, mivel nőhet a testsúlya és romolhat a cukortoleranciája És itt bezárult a kör! Tehát soha nem javasoljuk a natív cukor fogyasztását! Akkor minek ez a felhajtás? A teljes körű válaszom az, hogy a cukortolerancia vizsgálathoz csak az éhgyomri vércukor és inzulin szint, ill. az ebből számítható HOMA-ra lehet szükség.
2.Nem jobb a helyzet a többi, így a pajzsmirigybetegségben szenvedők esetében sem. A csökkent működés, a hypothyreosis egyes formáinak meghatározásában alapvető az élettani TSH szint definíciója. A „szuperszenzitív” TSH (sTSH) módszerek lehetővé tették a szubklinikus és az enyhe hypothyreosis megkülönböztetését. A sTSH 2.5 mU/l felső szintjét az irodalom általában elfogadja, de számos, a szerzők által is leírt megkötést is megfogalmaz. A leírtakon túlmenően ugyanis az is kiderült, hogy az élettaninak tartott TSH szint az életkorral fokozatosan csökken, az FT4 pedig növekszik. A fiziológiás TSH szint felső határának 4,5-ről 2,5- mU/l-re csökkentése azt is eredményezte, hogy az Egyesült Államokban a szubklinikus hypothyreosisos betegek száma meghaladja a 20 milliót. A kérdés az, hogy ténylegesen ennyi beteggel kell-e számolnunk és kell-e kezelnünk őket? Módszertani szempontból fontos, hogy a TSH szint meghatározása immunológiai metodikával történik, ami azt jelenti, hogy az u.n.” immunreaktív” TSH-t és nem a biológiailag aktív TSH szintet határozzuk meg. Célszerű volna az immunológiai és biológiai TSH szint hányadosát (I/B) megmérnünk, ez azonban egyelőre anyagi okok miatt a mindennapok diagnosztikájában még nem lehetséges. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a betegek savójának egy részében a TSH-t megkötő faktorokat (antitesteket, szolubilis receptorokat) lehet kimutatni. A TSH meghatározásának fontosságát senki nem vonja kétségbe, de annak abszolutizálása félrevezető lehet. Ezért is fontosa a betegek panaszainak meghallgatása, megértése, megvizsgálása, ezek alapján célzott vizsgálatok: hormonológiai-, immunológiai-, képalkotó vizsgálatok végzése, s ne egyetlen test pl. a TSH abszolutizálása, azaz ne a laboratóriumi értékeket kezeljük, hanem a beteget!.
3.Az alábbiakban talán kicsit elvontabban fogalmazok: "A kísérlet lehet az igazság egyetlen forrása, újat tanít nekünk, és ez az egyetlen, amely elvezet-het a bizonyossághoz" – mondta a híres francia matematikus, Henri Poincaré. Nagy gondolkodók ezrei estek ebbe a csapdába: akik egyenlőséget vontak a tudomány és az igazság közé, ezért sem meglepő, hogy az orvosok, az orvos-tudomány kutatói, és maguk a betegek is hasonlóan gondolkodnak…Az orvos-tudományban azonban az "igazság" tiszta formájában ritkán mutatkozik meg, sokkal jellemzőbb, hogy vannak eredmények, amelyek valószínűségeket és bizonytalanságokat (is) hordoznak! Az orvosi kutatás feladata éppen ezért biztosítani, hogy a valószínűség és bizonytalanság határai élesen elváljanak egymástól. Nehéz feladat, és számos metodológiai problémát vet fel. Ezért is üdvözlendő, hogy a közelmúltban, Bécsben 37 ország küldöttei jöttek össze a „2. MedicReS World Congress on Good Medical Research” kongresszuson. A MedicReS céljai: a kutatók képzése, és diszkussziók létrehozása a helyes tudományos módszereket, etikát, biostatisztikát, publikációkat illetően. Ismerve a jelen helyzetet, a növekvő bürokráciát (!!!), az alapítványi pénzekért való versengést, az alkalmazott kutatókra nehezedő kutatási és publikálási nyomást (!), megtalálni a helyes idő-arányokat a lehető legjobb kutatási eredmények produkálására, hát mindez eléggé fáradságos feladatnak tűnik. A MedicReS World Congress, és hasonló események azonban segíthetnek a kutatók képzésében, "emancipálásában", és abban hogy megláttassák velük: a kutatási körülményeket, feltételeket a lehető legszigorúbban kell megszabni. Abszolút bizonyosság a tudományos szaklapokban sincs, de törekszünk arra, hogy a neves szakértőkkel történő szakmai lektorálásokkal („peer review”), a szakmai kommentárokkal minél jobban emeljük a publikációk értékét. A tudományos fórumok megbeszélései azonban nem szűkíthetőek le, csak a kutatók egymás közötti (belterjesnek tűnő!!!) dialógusaira, be kell vonnunk a klinikusokat, a médiát, sőt a betegeket is!! A fentebb idézett Poincaré szövegnek ellentmondani látszik egy másik tudós, Bertrand Russell mondása: "ha valaki azt állítja, hogy bármilyen dologról teljes bizonyosságú tudással bír, nyugodt lehetsz, hogy az illető nem megbízható ember…" A helyes, és jól végzett orvostudományi kutatás nem kell attól féljen, hogy nem tekintik egzaktnak. A kutatás szerepe nem a "tiszta igazság megtalálása", sokkal inkább az egyes klinikusok – és betegeik igyekezete arra, hogy az orvostudomány, főképpen a gyakorlati orvoslás minél közelebb kerüljön az igazsághoz…
„Tanítás közben az ember maga is tanul” (Seneca)
Ismételten köszönöm levelét ,
Jó egészséget kívánok, tisztelettel:


Prof. Dr. Balázs Csaba
2015-03-21 16:57:06