Kedves Andrea!

Kisfiam 3 és fél éves. 2 éves kora előtt nemsokkal költöztünk el édesapjától vele, és az akkor 4 éves kislányommal. Néhány héttel késöbb kislányomat volt férjem "elrabolta" saz oviból. Több hónapig nem láttuk. Még mindig nem él velünk, folyik a bírósági eljárás, de 2 hetente itt van nálunk hétvégén, és a kisfiam is megy az apukájához. Szeret menni, de nekem is nagyon örül, mikor hazajön. A kislányom mindig sir mikor vissza kell vinnem, könyörög, hogy had maradjon itt. Erre a kisfiam kitalálta /vagy nem ő?/ hogy akkor neki biztos apához kell menni, ha a kislányom itt lesz, mert ha nem menne, apa egyedül maradna és sirna. Megnyugtattam, hogy semmit sem kell, de nagyon gyakran elmondja, hogy nem akarja, hogy apának rossz legyen. Este elkezdett félni elalvásnál a sötéttől, ezt áthidaltuk éjjeli fénnyel és van egy babája, amit 1 éves kora óta szorongat éjszaka. Nagyon sokszor kéredzkedik éjjel az ágyunkba, amit nem mindig engedek. Engednem kellene? Sokszor mondja, hogy fél, hogy soha többé nem lát engem. Nem tudom miért, hisz sosem hagytam ott sehol csak úgy, mindig megbeszéltük, ha mennem kellett valahova. Van uj párom, vele jól kijön, inkébb barátként kezeli. A kislányom persze neki is nagyon hiányzik, ő is sir, mikor vissza kell vinni.
Az óvodában a gondozónők elmondása szerint kiegyensúlyozott, bár csak délelött jár, aludni itthon alszik. Azt megemlitették, hogy csak 1-2 barátja van és őket is nagyon nehezen engedi közel magához. (tehát nem szereti ha ölelgetik, puszilgatják) ellentétben itthon, ahol kéri, hogy folyton velem legyen, szeretgessem.
Mi a megoldás? Szüksége lehet pszichológusra?