15 éve vártuk az első fiunkat. Nagyon vártuk, és nagyon meglepődtünk, férjem is és én is, hogy szinte a fogantatása pillanatok alatt megtörtént. Ez azért volt csoda, az én csodám, mert az akkori nőgyógyászom azt mondta, hogy nem lehet egyáltalán gyermekem, mivel, egész kislány koromtól felnőtté érésemig elkísért egy húgyúti fertőzéssel egybekötött petefészek gyulladás.  Nem egyet és nem kettőt éltem át az évek alatt, amihez mindig társult az antibiotikus kezelés. A másik problémám, amin ma már 6 gyermek után csak nevetni tudok, az a hátra hajló méhem volt.  Ezekkel az előzményekkel az örökbefogadás gondolatával kacérkodtunk, elkezdtünk utánajárni, hogy mi ennek az útja-módja. Ekkor fogant első fiunk, akit nagy örömmel és még nagyobb csodával vártunk. Minden tökéletes volt, mindig jól voltam, mindig fitt voltam.

Abban az időben tanítottam még. Tudjuk, hogy ha a nők egymás között beszélgetnek, ha már szültek vagy éppen áldott állapotban vannak, elő szokott bukkanni a szülés témája, hát én is így jártam. Az ötödik hónaptól, mikor is már a vak is látta, hogy babát várunk a tantestület nő tagjai (akik a többséget képviselték) minden nap megleptek egy újabb történettel szülés témában. 20-25 nőből mindenkinek volt gátmetszése, már persze akit nem császároztak, aztán voltak, akiket hasba könyököltek, voltak, akiket vákuumoztak, akikből kipasszírozták a gyermeket. Vágtak, varrtak és újból vágtak, varrtak, legalább is mintha varrónők lennének, vagy szabók. Senki nem mondta közülük, hogy szép volt, sőt gyönyörűséges, mindenki azzal biztatott kérjek nyugodtan fájdalomcsillapítót, avval jobban lehet bírni. Senkit nem kényeztettek, senkit nem vett körbe szeretet, senkinek nem mondták, hogy élete legnagyobb dolgát viszi éppen véghez. A felére rászóltak, amikor éppen nyöszörgött a fájdalomtól, a felével pedig durván bántak. Ennyi nő között nem akadt, aki azt mondta volna nekem, hogy ez milyen csodálatos dolog.

Így történt meg, hogy elkezdtem én is félni, egyik napról a másikra a félelem lett úrrá rajtam, nem pedig az öröm. Kórházi nőgyógyászom semmit nem támasztott alá, semmit nem cáfolt. Így történt meg, hogy megfogalmazódott bennem, hogy én nem ilyet akarok, hogy nem kellene ennek így lennie, hogy biztosan van más lehetőségem is. Sírtam, igen sokat sírtam a döbbenettől, hogy senki nincs, aki ezen változtatni tudna, senki nincs, aki segítene?

De van, mert van egy nő, egy orvos, egy bába, egy pszichológus, aki segít, aki nem irányít, nem vezet, hanem kíséri a szülésemet. Egy asszonytárs, aki szintén szült már, aki szintén érezte már így magát. Egy asszonytárs, aki tudja, hogy merre tartok, aki ott van velem és nem sért meg, nem bánt, nem fenyeget, nem kiabál. Egy asszonytárs, aki mindkét oldalt megtapasztalta, állt már a kórházban is szülő nő mellett, és otthon is adta már oda vékony kezét a vajúdónak.

Fontos volt nekem, hogy dönthettem, mert akkor 1995-ben még választhattam, bár még akkor sem volt rá törvény, de nem is üldözték sem a segítőt, sem az otthonszülő nőt. Fontos volt nekem, hogy a döntést én hozhatom, és senki nem kérdőjelezte meg a választásom. Fontos volt nekem, hogy biztonságban éreztem magam, mert igen is fontos volt a biztonság. Mérlegeltünk én is és a férjem is és a mérleg az otthonszülés biztonságossága felé hajlott.  Mindennek utána jártunk, mindent megkérdeztünk, mindent előkészítettünk. Úgy érzem, hogy a kórházban szülők nagy részénél, sokkal felkészültebben vártuk az első szülésünket.  Kórházi nőgyógyászommal próbáltam egy emberibb kapcsolatot kialakítani, de bármit kérdeztem mindig az volt a válasz, hogy azt ő tudja, nekem meg majd megmondja mit is kell csinálni, meg azt is mondta, ne hisztizzek.  Nem tetszett ez a hozzáállás, nem tetszett a rendszer, nem tetszett, hogy életem legfontosabb és egyben a legszebb dolgát így lekicsinylik, ennyire semmibe veszik az érzéseimet.

Folyamatosan ott volt a másik oldal, ami teljesen más volt, ami megnyugtatott, szeretett, kényeztetett. A bábák szemlélete sokkal közelebb állt hozzám, hozzánk, mint a kórházi valóság.

6-szor éltük át a születés csodáját, 6-szor szültem meg állva, gátmetszés nélkül, a fiainkat. A vajúdást végig táncoltam, a fájdalom jött és én meghajtottam magam előtte, és belemerülve majd újból felszínre érve, kezemben tartottam az Életet.

Mindig voltak velünk bábák, mindig csendben, halkan tették, amit éppen kellett, nem piszkáltak, nem okoztak felesleges fájdalmat, nem aláztak meg, csak jelen voltak, éppen, úgy ahogy kívánatos volt.

Ha szülnék még gyermeket, annak nem adhatnám meg ezt a háborítatlanságot, nem élvezhetném újból a teremtő erőt, amit akkor éreztem, mikor a gátamhoz feszült a fej.  Ha szülnék még, azok a bábák, akik nekünk fontosak voltak, nem lehetnének velünk. Ha szülnék még, nem dönthetnék, nem választhatnék, nem lenne hozzá jogom.

Az igazsághoz mindenkinek joga van, az igazság nem homályos, az igazság mindig igazság marad, akár az egyik oldalról nézzük, akár a másik oldalról. Az otthonszülésnek pedig van jogosultsága ma Magyarországon, és aki otthon szeretne szülni, annak meg kell adni erre a lehetőséget.