Régi karácsonyi vacsorák emléke

Karácsony vigíliája, az ünnep előestje, a Szenteste, a vallási előírás szerint szigorú böjt volt. Azaz, húsételt nem volt szabad enni a nap folyamán, és jóllakni is csak egyszer lehetett ezen a napon. (Csupán két ilyen alkalom volt az évben, a Húsvét és a Karácsony böjtje.) A felnőttek ezt az egyszeri alkalmat az esti vacsorára tartogatták. Mi gyerekek azért megkaptuk a reggelit és az ebédet is, ami a nagy készülődésre való tekintettel valami egyszerűbb étel volt.

A karácsonyesti vacsorának minden időben igazi ünnepi rangot adott az alkalom, s noha a menü hagyományos volt – azaz évről évre ugyanaz került az asztalra – a hangulat, a teríték, a szobában álló karácsonyfa miatt minden más vacsorától különbözőnek tűnt. Ma már tudom, a lelkünkben eluralkodó karácsony-hangulat miatt éreztük úgy, hogy ez az este mindennel együtt – beleértve a vacsorát is – emelkedettebb, ünnepibb a többinél.

Az asszonyok, nagyanyám és anyám elosztották egymás között a női munkákat. Elmentek a piacra, kiválasztották és megvették a halat. (Egerben gyerekkoromban külön halpiac volt, s nagyanyám – aki nagyon szerette a halat – gyakran vásárolt ott.) Kinéztek két nem túlságosan nagy pontyot. A nagyoknál ugyanis félő volt, hogy nemkívánatosan kövérek, ezért inkább két kisebbet vettek. Hazahozták, megpucolták, szeletekre vágták, besózták és kitették a hidegre. A fejéből, farkából és a belső részből leves készült ebédre, amit egy-két szelet kenyérrel kedvtelve kanalaztunk. (Emlékszem, milyen izgatottan figyeltük a hal bontását, vajon van-e benne ikra vagy haltej, attól függően, hogy milyen nemű volt az állat.)

A hagyományos vacsora pedig a rántott hal volt krumplipürével. Az én időmben már franciasaláta is járult hozzá tartármártással. Gondolom, ez utóbbiakat anyám polgári családból való származása eredményezte ebben a puritán szőlősgazda-családban.

Nagyapám elballagott a pincébe, hogy hazahozzon egy demizsonnyit az ünnepre még az őszön eltett borból. Otthon eközben készült az ünnepi bejgli, mindig kétféle, mákos és diós. De nem akármilyen ám! A mákosban reszelt citromhéj, a diósban pedig narancs héja. (A karácsonyi vendégjárások alkalmával minden rokonnál bejglivel kínáltak, így hát volt alkalmunk összehasonlításokat tenni. Én úgy találtam, a miénknél jobbat senki nem sütött.)

Azután amikor a vacsora elkészült, vagyis kisült a hal, megsült a bejgli, készen lett a saláta és a tartármártás, akkor jött a Jézuska. Gyertyák, csillagszórók, fenyőillat és áhítat. Énekeltük a Mennyből az angyal-t, a Pásztorok, pásztorok-at, és egymásnak Boldog Karácsony-t kívántunk. Kiörömködtük magunkat az ajándékok között, azután jöhetett a vacsora. Nagyanyám asztali ima gyanánt köszönetet mondott az asztal bőségéért, vajha ne lenne a jövőben kevesebbünk ennél. Jókedvűen eszegettünk, közben beszélgettünk is. A felnőttek felemlegették a széles rokonságot, és elégedetten állapították meg, hogy a hal nem is volt olyan zsíros, és bejgli az idén is jól sikerült.

Egy karácsonyi vacsora különösen megmaradt az emlékeimben, az ötvenes évek elejéről. Különlegessége abban áll, hogy azon a karácsonyon nem lehetett halat kapni a piacon. No, de az asszonyokon nem lehet olyan könnyen kifogni. Nagyanyám gondolt egyet, és vett százhúsz pár békacombot. (Heves megye volt a békatenyésztés hazája, a halpiacon szinte mindig lehetett békát kapni. Nem volt ugyan olcsó, de nagyanyám elég gyakran vett néhány párat. Kevés finomabb ételt tudok elképzelni, mint az ő túrós-tejfölös csuszáját tetején ínycsiklandó békapörkölttel.) Nos, azon a karácsonyon rántott békacomb díszelgett az asztalon két nagy tálat púposan megtöltve, s mi kedvünkre eszegethettünk a különleges csemegéből.

Azután a felnőttek készülődni kezdtek az éjféli misére, mi gyerekek pedig ágyba bújtunk. Nekem, mint legnagyobbnak kellett vigyázni a kicsikre. Amikor egyedül maradtunk, még olvasgattam egy kicsit az ajándékként kapott könyvből, míg húgom és öcsém elégedetten szuszogott a paplan alatt.