„Kovács Pistike várja szüleit a színpadnál” vagy „Kis Esztert szülei átvehetik az információs pultnál” Biztos hallottatok már efféle biztonságőri igényességgel megfogalmazott „gyermek keresi szüleit”-féle bejelentéseket rendezvényeken,  plázákban, vagy teszkókban.

Hát én is. Mint ahogy olyan elrettentő történeteket is, hogy a gyerek leesett az ágyról vagy a pelenkázóról vagy valahonnan. Két dolgot feltételeztem magamról, amíg nem voltam szülő. Nem. Ez úgy pontos, hogy biztos voltam abban, szülőként két dolgot nem fogok elkövetni: nem veszítem el sehol a gyerekem, és nem hagyom magára ott, ahonnan leeshet.  (Természetesen az olyan szélsőségek, melyek a gyermek életének szándékos kioltását jelentik, eleve benne sem voltak a pakliban. Akkoriban még nem.) Amikor az első gyerekem legurgulázott az ágyról, már csak az maradt, hogy majd a második… Amikor az is legurgulázott, maradtam ezen a sosem fogom elveszíteni vonalon.

Lent játszottak az udvaron. Homokoztak. Én mellettük ültem. Aztán az egyik megütötte a térdét, én meg levittem a dombocska tetején lévő homokozóból a dombocska alján lévő csaphoz, hogy megmossuk a sérülést. Innen pont ráláttam a másikra is. Talán két perc múlva már vissza is értünk a homokozóhoz, ahonnan a másik gyerek szőrén-szálán eltűnt. De úgy eltűnt, hogy látóhatáron belül sem volt. Hát hónom alá kaptam a kicsit, futkostam, és tudtam, saját erőből ennyi idő alatt nem mehetett ilyen messzire. Vagyis ezt hittem.

Amikor megláttam a kis copfját eltűnni a ház sarkánál, na akkor… akkor arra gondoltam, ha most odaérek, először agyonölelem, aztán agyonvágom. Egy kutya megugatta, ő meg ott guggolt sírva. Úgyhogy gondoltam az agyonvágás most kimarad, viszont okítottam rendesen. Hogy ilyet nem lehet, hogy nem megyünk sehova úgy, hogy nem szólunk anyának, mert jöhet a cukrosbácsi…. mire felragyogtak a még könnyes kis szemek: milyen cukrosbácsi? A gumicukros bácsi?

Úgy megijesztettem, hogy szerintem azóta is arról álmodik, egyszer nagyon, de nagyon elveszik. És mi tagadás, ez az álom egyre gyakrabban van összhangban az enyémmel.

Kormos Anett további cikkei ide kattintva olvashatóak.