A lányok lányok.
Jó, belátom, első olvasásra nem tűnik ez túl szellemes megállapításnak. De a lányok nemrég még „hogy hívják a kislegényt” kérdést kiprovokáló, fülretámasztós- hajpántos babák voltak, most meg lányok. Hosszú hajjal, és saját kis sminkkészlettel, és csitticsattikkal. Kozmetikáznak is, fésülködnek is, öltözködnek is. Ezzel párhuzamosan én ismét dolgozó nő lettem, méghozzá olyan, aki kis mérgelődéssel veszi tudomásul, hogy holmi bulvárlapocskák minden komolyabb indíték nélkül lecelebezik. Mondhatnám, hogy mindhárman az elkurvulás útjára léptünk, de valójában csak én. Ők csak szépülnek. És szépítenek. Merthogy rúzsuk, szájfényük, szemfestékük áldozata a legtöbbször én vagyok. De hát úgy is kell, hervadjon az olyan anyuka, amelyik hülyeségeket vesz a gyereknek.  Alig van olyan nap, hogy ki ne csinosítanának. Egy kis rúzs az arcomra - hiába részemről a nemodakell -, egy kis szemfesték a számra. És millió katicás, virágos, angyalkás csatt a hajamba. És mikor már vagy félórája dolgozik a fejemen a négy kis kéz, könyörületben reménykedve kérdezem, hogy: na, már szép vagyok? A válasz pedig mindig ugyanaz: nem, még nem vagy szép.

Minap a foltos kis mackómban meg a benti papucsomban leszaladtam a sarki kisboltba, amiben tényleg minden kicsi, kivéve a haszonkulcsot. És minden szem rám szegeződött.  Azon gondolkodtam, hogy vajon ekkora sztár vagyok, hogy már boldog-boldogtalan felismer, vagy ma még a foltos mackó sem tudja eltakarni szépségemet, ragyogásomat. Hónom alatt a kiló kenyérrel, arcomon némi büszkeség okozta pírrel visszatértem a lakásba. És amikor a fürdőszoba tükrében megpillantottam magam, akkor rájöttem. Arcomon nem a büszkeség okozta pír ücsörög, hanem a gyerekeim okozta égési sérülésre hajazó vörös folt. Meg kék száj, meg a hajamban millió csillogó csatt. Szemet gyönyörködtető látvány voltam.

Kormos Anett további cikkei de kattintva olvashatóak.