Gyakorlatilag egész héten örülök neki, hogy szombat este a tévé elé ülhetek miattuk. És olyankor áhítat van: nincs beszélgetés, mindenképpen kell hallani minden hangot, hiszen hogy is lehetne másképp eldönteni, ki volt a legjobb a héten. Aztán lassan kiesnek a kedvencek, és az fáj. Nekem Mujahid Zoli volt a favorit, szegény hamar távozott. De hát a cd-n, amit ugye megvettem, rendszeresen hallom szomorkás, nagyon képzett hangját az autóban, amikor reggelente álmosan dolgozni megyek.

De nem ez a legjobb benne. A legjobb az, hogy ilyen műsor a Szomszédok, és az Onedin család óta nem volt. Merthogy szinte mindenki nézi. Aki az elején nem tette, azóta rájött, hogy nézni kell, mert nézi a fél ország, és hétfő reggel a munkahelyen mindenki a játékosok ruháiról, hangjáról, a zsűri értékeléséről beszél. Naponta többször hallani őket a rádióban. És ellentétben a választásokkor leadott voksokkal, a legtöbb ember bevallja, hogy rajong ezért a műsorért.

Biztos lehetne érvként említeni a műsor készítőinek profizmusát. Azt is, hogy télen kezdődött: úgysem volt mit csinálni a hideg szombat estéken. De feltehetően nem ez az oka a magas nézettségnek, hanem az, hogy szól a zene. Végre valami örömzene szól, amitől jókedvűnek lehet lenni, még az esetlen amatőr próbálkozásokat is jó nézni, hallgatni, látni, hogy az énekesek is emberből vannak. Mert a fürdőszobai dalnokok kicsit sajnálják, hogy ők nem próbálták meg. Mert másnap reggel még ott van az ember fülében, és dúdolgathatja a vasárnapi ebéd készítése közben. Mert nem arról szól, hogy valaki veszekszik a valakivel, hogy valakit meg kell hódítania a valakiknek, és hogy lezuhant, felrobbant, összetört, megölte, elásta, lerombolta. Mert egyszerűen jó. Lehet neki csak úgy örülni.