Két hete még a Nyitott Akadémia színpadán láttam. Bár volt ott szék is, ő a 75 évével végig állva beszélt, csak a végén pihent meg egy kicsit, amikor leült, akkor is a lépcsőre, hogy jobban hallja, mit mond a kérdező. Lenyűgöző volt. A kamaszokról, a kamaszkorról beszélt, és bár néha úgy tűnt, hogy a gondolatai el-elkalandoznak, a végén mindig kiderült, hogy csak úgy tett, s a történetek, mint az útjukra induló vadlibák, kavarogtak egyet a levegőben, majd tökéletes sorba rendeződve nekivágtak, hogy bevegyék a végtelent.

A Tanár úr szakterülete azonban nem a végtelen volt, hanem a nagyon is véges: az ember maga. Vannak még a világon, sőt, hazánkban is, híres és remek pszichológusok, akiktől nem lehet elvitatni a tudást és a hozzáértést. Ranschburg tanár úr azonban valahogy más volt: ahogy a színpadon sem, a tevékenységével sem fészkelte be magát egy kényelmes karosszékbe a tudósok elefántcsont tornyában, utolsó lélegzetéig köztünk élt, gondolkodott, véleményt formált, írt, mesélt, tanított, s megpróbálta helyrehozni azt, amit magunkban vagy másokban elrontottunk. Nincs azonban az a hozzáértés és felkészültség, amely felérne a mindenek feletti gyógyító erővel, a szeretettel: neki minden szavát áthatotta ez a manapság leértékelődött attitűd.

Azon a vasárnapi előadáson úgy beszélt a rettenetes gyerekekről, hogy az ember legszívesebben kifutott volna a körútra, és megölelt volna minden orr-, nyelv- és egyéb piercinggel rendelkező kamaszt, és bocsánatot kért volna tőlük mindazért, amit tett vagy éppen nem tett meg értük, ellenük. Sajnáltam, hogy nem ország-világ hallja azt, amit mond, és azt is, hogy amit egészen idáig elmondott nekünk, azt nem hallotta, nem akarta meghallani mindenki. Mert jobb lenne a világ, ha csak feleakkora elfogadás, szeretet és empátia lakozna bennünk, mint amennyit Tanár úr felénk sugárzott azzal, ahogy látta és láttatta a világot. Olyan volt ott azon a színpadon, mint egy végtelenül bölcs gyermek, aki megpróbálja önmagán keresztül megértetni velünk az életét, és gyermekek voltunk magunk is, akik végre láthattak a katedrán egy minden tiszteletre méltó, igazi tanárt. 

Köszönjük! Azt a vasárnapi előadást, a sok másikat, a könyveket, a Családi kört, az egész életművet, a szeretetet, a tanítványokat, akik remélhetően tovább viszik a tanítást. Biztos nem haragudna meg azért, hogy egy olyan versrészlettel búcsúzunk tőle, melyet valójában egy hölgynek dedikált Heltai Jenő, hiszen most nem igazán számít, férfi vagy nő: ember volt, a javából, emléke pedig mindig velünk lesz.

mild

Akit az istenek szeretnek,
Örökre meghagyják gyereknek,
Bizakodónak, nevetőnek,
Az élet útja annak puha szőnyeg,
Útravalója sugaras derű,
Mely ólmot színarannyá aranyoz,