Hát, mondjuk, azzal egy kicsinység tán vigyázni kell mostanában, melyik csapot milyen lelkiállapotban nyitjuk majd ki, de legalább lehet tudni pontosan, melyikből mi folyik.

Az iskolában-óvodában például kapunk - könnyes-nevetős, tisztára sikáltan ünnepélyes keretek között - valami kis meghatóan bugyutát, amit aztán évek múltán is simogatunk, ha át kell tenni egyik kacatosból a másikba. Aztán meg nem lesz a médiának olyan ága, amelyik ne érezné kötelességének, hogy bemutassa, megemlékezzen, felhívja a figyelmet stb. És ez is jó. Olyan közszolgálati. Önök kérték.

Lesz majd tonnaszám írás, publicisztika, tárca, egyéb skribális műfaj, amelyik magasztalja a dolgot magát. Anyának lenni nem is kis húzás, mondják-mondjuk majd, persze ennél lényegesen emelkedettebb stílben, az új élet, a szív alatt dobog, amikor először foghattam a karomban, amikor először volt beteg, amikor kiröppent a fészekből, meg persze vissza, hogy az a szemét elhagyta. Az elmélyültebbek persze majd felhánytorgatják, micsoda hülye egy helyzet, hogy csupán egyetlen napon, holott az Anya ott ül éjszakánként a lázas kis beteg mellett és nem fáradt, míg ellenben mosolyog, megnyugtatóan meleg a keze és ropogósra vasalt, fehér kis ingecskéket készít ki, miközben a sok munkától majd leragad a szeme.

Gyönyörű vágóképek: halk, lírai zene és agyondolgozott kezek a sokszoknya ráncai közt, a szarkalábak közül kigördülő könnycsepp, egy picinyke tenyér kapaszkodik az anyatejszagúba, kistotál. És persze rengeteg jól ismert közéleti figura vall, mélyen a szemünkbe és a lelkiismeretünkbe nézve, arról, hogy anya csak egy van, na de bezzeg milyen sokszor csak utólag jövünk rá, mennyire egy és ráadásul pótolhatatlan.

És persze ott lesznek majd a szélsőségek is: a magukra hagyott, szociális otthonban felejtett anyák, kiket évente ha egyszer látogat mobiltelefonos gyermekük - és a túlfele, a borzasztó nagy családok, az állandó zsivajjal és a permanensen működő mosógéppel, ahol mégiscsak meghitt a hangulat és egyetlen ember áll a középpontban, erővel, hittel és mert muszáj. A hivatalból jópofák mindehhez tán még hozzáteszik: ráadásul mindenkit anya szült, gondoljunk csak az aktuális miniszterelnökünk édesanyjára.

Mielőtt bárki lemenne hídba - morálisan, mintegy -, hogyan lehet ilyen nemes ünnepből olcsó gúnyt űzni, gyorsan tisztázandó: ilyesmiről szó sincs. Meggyőződésem, hogy anyák napjáról megemlékezni egyszerű, ám igen égető lelki szükséglet. Penzum. Én sem vagyok ez alól kivétel, a restancia is sok. Másfelől és ráadásul vérig is sértődnék, ha három gyermekem közül akár csak egy is meg merne arról feledkezni, ki is az a jó édes anyja neki.

Van nekünk egy kutyánk, a Debóra, olyan fekete típusú, négylábú fajta. Kissé selejtes, némiképp értelmi fogyatékos is - úgy került hozzánk, hogy nyolc, öklömnyi keverék gombócból egyet véresre harapott a kisebbik lányom -, ráadásul eb létére igen-igen ledér nőszemély. Ennek következtében aztán meglehetős gyakorisággal terhes.

Debóra az egyik télen nem volt hajlandó a behavazott kertben világra hozni a kölykeit. Mert lehet, hogy értelmi fogyatékos, de nem hülye. Bevette hát magát az előszobánkba, a cipők közé, és nem mozdult. Megemelni, kitoloncolni nem lehetett - ismerjük a várandós hölgyek súlygyarapodási együtthatóit, és ő amúgy sem a pehelyről indult.

Mint leendő nagyszülők, izgatottan számlálgattuk a napokat: ha ez a fafejű tényleg túl akarja hordani az utódokat, új bejáratot kell vágatni a házra. Kihívtuk hát az állatorvost terhesgondozásra, ő azt mondta, Debóra kisvártatva szülni fog, de azért figyeljük, mert ha mégsem, akkor kissé el fog húzódni a dolog.

Figyeltük. A gyerekek nem mentek óvodába, a párom elhanyagolta az osztályát, és lássuk be, a média színvonala is zuhant átmenetileg ezidőtájt.

Aztán mégiscsak rendben ment minden. Potyogtak ki egyesével azok az ázott, borotvált vakondra emlékeztető kis vackok, egyik sem volt nagyobb egy húsvéti tojásnál. Az egyébként lepkehálóval sem hatékonyan befogható leszármazottaim pedig egész álló nap ott guggoltak a vajúdó Debóra körül, simogatták a fejét, vízzel kínálgatták, énekeltek neki, még duplót is kapott.

Amikor Debóra végre befejezte, megpihent, és a kicsik is találtak maguknak az igen széles és szőrös választékból megfelelő tápcsatornát, összeütöttünk magunknak egy tortát a szaporulat tiszteletére.

Hanem az én kölykeim lefekvés után mégiscsak visszalopakodtak a Debóra kölykeihez, gondosan megszámlálgatták, mind megvan-e (hájom-ot-kilenc-kettó), odabújtak melléjük és azt súgták a Debóra meglehetősen idétlenül elhelyezett fülébe: “aludj jól, mami! Megérdemled!"

Hát akkor hogy a francba ne kellene mégis meghatódni, így anyák napja táján.