Talán te is emlékszel arra a pillanatra, amikor a gyerkőc először számolt be: látott valamit mozogni a gyerekszoba sarkában​, vagy hogy meggyőződése, hogy a kamrába boszorkányok költöztek. Felnőtt, érett és racionális agyunk persze rögtön bekapcsolt, hogy megmagyarázza: a mozgó alak bizonyára egy autó árnyéka volt, és aggodalomra semmi ok, hiszen köztudomású, hogy boszorkányok nincsenek.  
 
Természetes reakció ez. Egyfelől ​megszoktuk, hogy a kicsiket folyamatosan tanítgatjuk, milyen is a világ, mi benne az igaz, és mi az, ami csak a képzelet szüleménye. Hiszen így tanul, érti meg környezetét, igaz? Nem is beszélve arról, hogy szülőként egyik legelemibb ösztönünk, hogy védelmezzük, óvjuk szívünk legféltettebb kincsét. Ha ez a kisgyerek szorongva kérdi, hogy “anya, tényleg léteznek sárkányok?”, akkor nem győzzük magyarázni, hogy az bizony csak a mesében… 
 
A gyerekek életének azon néhány éve, amikor még nincs éles határ a valóság és a képzelet között, ​amikor még képesek arra, hogy fantáziájuk segítségével megtöltsék a környezetüket varázslattal, hihetetlenül fontos és értékes. Talán mind egyetértünk abban, hogy az az izgalom, ami átjárja őket, miközben a Télapót lesik vagy a Jézuskát várják, valami egész különleges. Kevés olyan megható dolog van, mint egy kisgyerek, akinek a lélegzete is eláll, mikor saját szemével látja az ünnep varázslatát. Néha lehet, hogy magunk is emlegetjük az angyalokat nekik, és fogtündér is el-ellátogat hozzánk,ó. Ők mind szívesen látott vendégek. 

 
Ugyanakkor, akárcsak a mesékben, ​a sok szépség mellett a sötétnek, a gonosznak is fontos szerepe van az életben. Még a kisgyerekek életében is. Hiszen a királyfi is csak úgy nyerheti el méltó jutalmát, ha előbb találkozik egy sárkánnyal. Örüljünk hát, ha rövid időre is, de mesés lények népesítik be az otthonunkat. Ők csupán gyermekünk gazdag lelki világának és fantáziájának bizonyítékai.  
 
És igen. Néha kicsit félelmetes, ha hisszük, hogy egy szörny tanyázik a ruhásszekrényben. De milyen csoda látni, amikor egy picur szépen lassan legyőzi a félelmét, ne adj isten összebarátkozik egy ilyen lénnyel! ​Ahelyett, hogy igyekszünk minél hamarabb felnőtt, kiszámítható világunkba tessékelni a gyerekeket, időnként megpróbálhatunk mi átlépni hozzájuk. “Mesélj, hogy néz ki! Biztos, hogy haragos az a szörny? Nem lehet, hogy csak megijedt, azért bújt a szekrénybe? Mit gondolsz, ha kiraknánk neki egy kis almát, annak örülne?” 
 
És így, szép lassan rájövünk, hogy ami első ránézésre rémisztő, az megérthető, szelidíthető, megszerethető. És ha ezt eleget gyakoroljuk, akkor talán még felnőtt korunkban is emlékezni fogunk rá :) 

Fotó: Tú Nguyễn-től a pexels.com-on