A képhez magához nem igazán kell kommentár. Írója - ha hihetünk a szóbeszédnek - pedagógus, akinek nyilvánvalóan elege lett az udvariatlan, neveletlen gyerekekkel való huzakodásból. Az átszüremlő indulat érezhető a kissé poroszos felsorolásból. A lista java része teljesen érthető - talán pont azok mérgelődnek miatta, akiknek magától értetődők ezek a dolgok. Ők nem értik, mit kell itt pattogni, ebben a parancsolgató stílusban, hiszen ez olyan, mintha arról plakátolnának, hogy mostantól legyen kék az ég.

Szeretném hinni, hogy olyan világban élünk, ahol valóban teljesen természetes, hogy egy kisgyermeket a szülei tanítanak meg az alapvető udvariassági formulákra: kérni, megköszönni, köszönni, elköszönni, elnézést kérni és megbocsátani. Ahol az őszinteség, az udvariasság, az igazmondás és korrektség alapbeállítás a szülőkben és gyermekeiknek is ezt az értékrendet adják tovább. Ahol az utódaink úgy vannak kalibrálva, hogy segítsék a gyengét, ítéljék el a rosszat és tiszteljék embertársaikat. Akiknél így működik, az is lehet, hogy semmi kivetnivalót nem találnak a felsorolásban - ők ne is olvassanak tovább.

Tényleg szeretném elhinni, hogy így működik a világ, hogy ez a lista, ez az utasításhalom, csak egy megkeseredett pedagógus teljesen felesleges kirohanása - de a listát pártolók (és a kollégák) talán már kiabálnak nekem, hogy bilibe lóg a kezem. Ám a helyzet az, hogy nem lóg, sőt. Sajnos pontosan tudom, hogy ez egy vágyálom napjainkban. Nagyon is megértem a hirdetmény megalkotójának motivációit. Ismét kérem, hogy akik a szülői teendőlista minden pontját teljesítik, most ne figyeljenek ide. 

Rászántam az időt és visszagondoltam saját pedagóguspályám olyan pillanataira, ahol legszívesebben magam is kiálltam volna az intézményünk udvarára, hogy hasonló sorokat harsogjak mint holmi modern Talpramagyart. Bántóan sokszor éreztem azt hogy a "gyerekeim" - akiket sajátjaimként szerettem - csak nőnek mint a fű. Sok családnál éreztem azt, hogy a csemete elkészült, megszületett, kap enni-inni, beviszik oviba-suliba, néha elviszik játszóházba és ezzel véget is értek a szülői feladatok.
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy ezeket a gyerekeket nem szeretik. De valahogy az érzelmi kötődés milyensége, mélysége, a fontossági sorrendek és az emberi kapcsolatok egy kissé eltolódtak, mégpedig egy nem kedvező irányba. Valami különös dolog folytán elveszett az érzelem a gyermek neveléséből, inkább afféle gyakorlat lett, elvégzendő feladat, kitűzött post-it cetli. 

Ezzel párhuzamosan az intézmények fészekmeleg, védelmező és szerető közegből egyszerű, érzelemmentes szolgáltatóvá lettek az emberek szemében. Bank, elektromos művek, közért, szépségszalon, egyre megy. Fizetek, kérem ami nekem jár és már itt sem vagyok. Más klaviatúrákra vár a feladat, hogy elkezdjék feszegetni, a felsorolt helyeken miért úgy jelenünk meg, mintha a pult másik felén érzelem nélküli robotok ülnének. Azonban az megdöbbentő, hogy gyermekeinket nap közben óvó, védő és tanító intézmények is bekerültek egy ilyen felsorolásba, holott nem szabadna, hogy ilyen gépies, automata gyártósorhoz hasonlatos képünk legyen róluk. 

Régen a szülő és a pedagógus nem ellenfelek voltak - egy szülői értekezlet, vagy fogadóóra nem arról szólt, ki tudja lenyomni a másikat, és kinek van igaza és ki harsogja hangosabban a jogait. Abban a világban egy ilyen kiírás nem születhetett volna meg, nem volt miért - szülő, gyermek és pedagógus figyeltek egymásra, beszélgettek egymással, tapintatosak, tisztelettudók voltak minden irányban. Az intézmény és a család partner volt, egy csapat, legfontosabb védencük pedig a gyermek. 

Hogy hogyan függ ez össze a szóban forgó listával? Egy kupac könyvet meg tudnék tölteni a sok év alatt felgyűlt élménybeszámolóval, olyan esetekről, amikor legszívesebben a homlokomra tetováltattam volna ezt a listát. Amikor a gyerekek nem köszönnek, vagy csak "akarni" tudnak és a "kérem szépen" mintha csípné a szájukat. Amikor az egyébként értelmiségi család gyermeke alpári stílusban rámordul a dadusnénire, hogy "hé adjál kiflit!", vagy az arcomba hazudik. De inkább nem teszem, mert mint mondtam, szeretném hinni, hogy nem ilyen az egész világ. Helyette egy-egy olyan pillanatot ragadnék ki, ami miatt valójában ez a lista érzésem szerint íródott: amikor magukat a szülőket kellett volna emlékeztetni valakinek a felsorolás pontjaira. 

A köszönésről: Megdöbbentően sok szülő nem köszön reggelente és akkor sem, amikor gyermekeiket elviszik az intézményből délután. Persze nem várhatjuk, hogy ilyen mintát látva a gyermek köszönjön, még akkor sem, ha az óvoda, iskola nem rest folyamatosan ezt tanítani. 

Az őszinteségről: Szintén mindennapos eset, hogy a szülők nem mondanak igazat. Beteg gyereket az oviba, suliba vinni nem ildomos, ez köztudott. Gyakorta megesik, hogy úgy adunk haza egy gyereket, hogy "gyanús" - hőemelkedéssel ébred, levert, rosszkedvű, étvágytalan - másnap reggel pedig sugárzó mosollyal állnak az ajtóban az anyukájával. "Nem lett rosszul, úgyhogy nem mentünk orvoshoz" - mondja anyuka, majd távozik. Reggeli közben pedig elhangzik a kulcsmondat: "Képzeld óvó néni, reggel lázas voltam, de anya adott gyógyszert és már jól vagyok!" Hát igen, hazudni rossz dolog, mondanám... de már nem tudom, mit mondjak. Sem azt, hogy hogyan várjak őszinteséget ezek után...

A pontosságról: Szinte alapvető, hogy a szülői értekezletek, közös programok, kirándulások alkalmával csúszás lesz, mert késik valaki. És a gyakorlat azt mutatja, hogy még csak nem is egyvalaki. Elnézést csak ritkán kérnek ilyesmiért, hiszen 15 perc késés teljesen természetes, sem a pedagógusoknak, sem az ott várakozó többi szülőnek nem lehet ez akkora gond, ami szót érdemel. Persze ha neki kell várni két percet a gyermekére, mert kicsit tovább szöszmötölt az uzsonnával, kitör a haddelhadd az öltözőben…

A szolidaritásról: Valahogy az a trend, hogy még a legintelligensebb, legtanultabb szülők sem gondolnak bele, hogy az óvodába, iskolába nem csak és kizárólag az ő gyermekük jár. Hogy kiderüljön, pontosan hányan nem gondolnak a többiekre, elég kivárni az első közös kirándulás idejét, mely előtt elmondjuk: reggeli után indulunk, ebédre visszaérünk és viszünk vizet, poharakat iváshoz - nyomatékosan kérjük, ne csomagoljanak nasit, üdítőt, hacsak nem csomagolnak mindenkinek, ne nézegesse a szegényebb családból jött gyermek, ahogy a társa csokikrémes kekszet majszol az Állatkertben. Hiába mondjuk el minden alkalommal, soha nem fordult még elő, hogy ne került volna elő egy kis hátizsák-oldalzseb, melybe keksz vagy süti, csoki, szörp, gyümölcslé volt készítve. Kis tulajdonosa pedig rémülten hajtogatja: "De anya azt mondta, ezt vigyem el!!"
Nincs más hátra, rám marad, hogy empátiát tanítsak, ha tudok...

A teljesség igénye, ha lenne is képtelenség, ezek a jelenetek ugyanis nem egyedülállók, nyilván minden pedagógus találkozik hasonló helyzetekkel napi, heti szinten.
Hogy e sorok írója egyetért-e a szóban forgó szöveg minden pontjával és annak uszító, egymás ellen hergelő stílusával? Mint pedagógus mondom, hogy nem.
Hogy megértem-e, ami mögötte van, létezőnek gondolom-e a problémát, mely létrehozta? Erre a válaszom egy határozott és hangos IGEN.

Azt ugyanis nem lehet tagadni, hogy olyan világban élünk, amelyben megszülethetett egy ilyen poszt és talán felhívja a figyelmet arra, hogy igenis gond van. Ez egy olyan segélykiáltás a jövő generációját nevelők irányából, melynek hatására meg kell állnunk és el kell tűnődnünk egy pillanatra.
Ez a felhívás nem arról szól, hogy az iskola sokallja feladatát és a szülőkre hárít. Sokkal inkább az a reménytelenség és keserűség szülhette, amivel már mind szembesültünk a pályánk során: hiába tanítom én az udvariasságot, az őszinteséget és kedvességet, kár elvetnem ezek magvait, ha otthon nincs föld, melyben kisarjadjon. Pedig arra a földre égető szükség lenne, legyen az ezerholdas gazdaság, vagy csak egy apró virágláda - és ennek biztosítása a család dolga.

Kép: dagon_ / Pixabay