Ez az emlék nagyban hozzájárul ahhoz, hogy nem hiszek a testi fenyítésben. Nem hiszem, hogy a verés és a megfélemlítés hosszú távon célravezető lenne. Mégis meddig lehet hatásos egy pofon? Egy kisgyereket még kordában lehet tartani vele, de egy tinédzsert? Előbb-utóbb eljön az idő, amikor a gyerek vagy kineveti a szülőt, vagy, mint a fenti történetben, nemes egyszerűséggel visszaüt.

A témával kapcsolatban egy érdekes cikkre bukkantam egy babás magazin szeptemberi számában. Az UNICEF felmérése szerint a szülők 80%-a fenekeli el a gyerekét rendszeresen.

Sok szülő a popsira ütést nem tartja igazi verésnek. Rossz hírem van a számukra. A Texas Egyetem a Michigani Egyetemmel karöltve ötven évet átfogó kutatást végzett, mely a gyerekek elfenekelését vizsgálta. Arra a megállapításra jutottak, hogy a fenékre ütés hosszú távon agressziót és antiszociális viselkedést okoz. A vizsgálat több, mint 160 000 gyerek életét követte nyomon 50 éven keresztül. A tanulmányból az derül ki, hogy azok a gyerekek, akiket rendszeresen elfenekelnek, agresszívabbak, mentálhigiéniás problémákkal küzdhetnek és kognitív nehézségeik is adódhatnak. Ráadásul gyakrabban mondanak ellent a szüleiknek. A tanulmány eredményeinek publikálásával a kutatók szerették volna felhívni a szülők figyelmét arra, hogy a verés hosszú távú, súlyos lelki következményekkel jár.

Természetesen hatalmas különbség van egy-egy elcsattant pofon vagy fenékre ütés és a rendszeres verés között. A legbékésebb szülőnél is elszakadhat néha a cérna és eljárhat a keze. Fontos azonban, hogy miután lehiggadtunk, megbeszéljük a dolgot, és ha szükséges, elnézést kérjünk a gyerekünktől.

Az otthonról hozott példa a verés esetében is meghatározó. A kutatások szerint, akit vertek gyerekkorában, nagyobb eséllyel alkalmaz maga is testi fenyítést, azaz verés nemzedékeken keresztül tovább hagyományozódik.

Engem nem vertek a szüleim. A tesvéreimmel együtt tisztelettudó, jó tanuló gyerekek voltunk. Tiszteltük a szüleinket és a tanárainkat. Azt hiszem pont azért, mert minket is tiszteltek a szüleink. Tiszteltek annyira, hogy nem emeltek kezet ránk.

A lányom öt és fél éves. Soha nem ütöttem meg és soha nem is fogom megütni. Túlságosan szeretem és tisztelem ahhoz, hogy kezet emeljek rá. Előfordult, hogy nekem is viszketett a tenyerem. A dackorszak igazi rémálom volt. Tisztában voltam azonban vele, hogy a verés nem lenne más, mint a saját eszköztelenségem és tehetetlenségem megnyilvánulása.

A férjem mesélte, akit szintén soha nem vertek meg, hogy volt az anyukájának egy nézése. Egy olyan nézése, ami azt jelezte, hogy elérte azt a bizonyos határt. Ez a nézés elég volt ahhoz, hogy azonnal összekapja magát. Nem kellett az anyukájának kiabálnia és pofozkodnia, elég volt csupán úgy néznie. Szerintem ez a nevelés csúcsa.

Ahhoz, hogy egy ilyen nézés működjön, szükség van valamire: a mindent elsöprő szeretetre, feltétlen bizalomra és tiszteletre a szülő és a gyerek között. Hosszú évek kitartó munkája van egy ilyen nézésben.

Mivel egy igen derűs ember vagyok, nem hittem, hogy nekem is van ilyen nézésem. Kiderült azonban, hogy van. Amikor Fanni a végletekig felbosszant elég csak ránéznem és azonnal megszeppen. Már szalad is oda hozzám és kéri, hogy "Anya, ölelj meg! Ne haragudj!" Én pedig szorosan magamhoz ölelem. Hiszem ugyanis, hogy az ölelés ezerszer hatékonyabb nevelési eszköz, mint a verés.

Forrás: Lányomnak az életről
Fotó: Bridget Coila / flickr

betöltés...