A CsaládiNet szakértői CsaládiNet Szolgáltatás Közvetítő Kalkulátorok Hírlevél feliratkozás
SZAKÉRTŐKMUNKAKÖZVETÍTŐKALKULÁTORBABA-MAMA HÍRLEVELEKFOGANTATÁSTERHESSÉGBABAGYEREKNEVELÉSTB, PÉNZÜGYEKÉLETMÓD, EGÉSZSÉGSZABADIDŐRECEPTEK

Biztos, hogy szüksége van az óvodára a hároméves gyereknek? - Mit tehetsz, ha nem szeret oviba járni?

Kerékgyártó Andrea - 2017-09-04
Egy kisgyerekes anyuka, Kerékgyártó Andrea gondolatai az óvodáról, saját kiskori élményeiről, és a gyerekek óvodaérettségéről.
Biztos, hogy szüksége van az óvodára a hároméves gyereknek? - Mit tehetsz, ha nem szeret oviba járni?

Nem akarok itt lenni! Olyan barátságtalan ez a szoba. Nem érzem itt jól magam. Mindenki idegen. Minden reggel végignézem, ahogy a tesóm hisztérikusan üvöltve kapaszkodik Apu lábába, hogy ne hagyja itt. Szívem szerint én is ezt tenném, de én nem vagyok ilyen bátor. Így egy hang nélkül bemegyek a csoportszobába, aztán csendben szorongok egész nap és várom, hogy Anyu értünk jöjjön.

Már másik óvodába járok és nagycsoportos vagyok. Ez az ovi barátságosabb, mint az előző. Szép tágas és világos csoportszobánk van. Az óvó néni kedvesebb, mint a másik helyen. Tőle nem félek, de nem szeretem. Borzasztóan hiányzik Anyu. Egész nap arra várok, mikor mehetek végre haza.

Nyár van, tűz a nap. Az udvaron homokozunk. Iszonyú meleg van. Annyira szomjas vagyok, hogy összeragad a szám. Már szinte szédelgek a szomjúságtól, de nem merek szólni. Senki sincs, akihez bizalommal fordulhatnék. Végre! Kapunk inni! Soha nem esett még ilyen jól egy pohár hideg víz!

Bevisznek minket és lezuhanyoznak. Mindenkinek meztelenre kell vetkőznie. Fiúknak, lányoknak vegyesen. Nem akarok a fiúk előtt levetkőzni, de nem merek szólni senkinek. Ég az arcom a szégyentől. Az a fiú, aki szerelmes belém, úgy bámul, hogy majd’ kiesik a szeme. Csak legyünk már túl rajta és felöltözhessek végre!

Ezek az élmények jutnak eszembe, ha az óvodára gondolok, élénken és kristálytisztán emlékszem rájuk. Nem szerettem óvodába járni, gyakorlatilag semmi sincs, amire szép emlékként tudnék visszaemlékezni. Otthon annyira jó volt! Rengeteg gyerek lakott a házban, Anyu sütit sütött, mi pedig egész nap kint voltunk a szabadban. Boldogok és felszabadultak voltunk. Az ovi ehhez képest egy börtön volt, büntetésként éltem meg, hogy ott kell lennem.

Rengeteg ismerőssel beszélgettem az ovis élményekről és mindenki hasonló érzésekről számolt be. Szorongás, elhagyatottság, folyamatos bizonytalanság és kiszolgáltatottság. Az édesanya szívettépő hiánya. Egy apuka már a gyermekvállalás tervezésekor kikötötte a feleségének, hogy a gyerekek nem járhatnak bölcsibe. Őt ugyanis korán beadták és mély sebeket hagyott benne ez az időszak. A pszichológus bartánőm is megerősítette, hogy rengeteg „szorongó karrier” kezdődik a bölcsiben és az oviban. A korai években szerzett negatív benyomások ugyanis egy életre belénk ívódnak.

Sok édesanya gyomorgörccsel adja be a gyermekét közösségbe. Több cikkben is olvastam, hogy sokszor a szülő számára nehezebb az elválás. A saját és ismerőseim élményei alapján azon tűnődöm, mennyiben okolható ezért a saját negatív tapasztalatunk? Hogyan adjuk be a szemünk fényét nyugodtan az oviba, ha mi magunk rossz emlékeket őrzünk róla?

(Kapcsolódó cikkünk: Egy tapasztalt óvónő üzenete a szülők számára - Mit tehetsz azért, hogy könnyen menjen a beszoktatás?)

Egy óvónő azt tanácsolta az ovikezdés előtt álló gyermekek szüleinek, hogy meséljenek a saját jó élményeikről. Én bizony nagy bajban lennék, ha ezt kéne tennem. Ahogy fent is írtam, nekem csak rossz érzések törnek elő, ha a saját ovis éveimre gondolok.

Talán ezért is volt számomra olyan fontos, hogy a lányomnak nyugodt, szeretetteljes ovis éveket biztosítsak. Bár senki nem értette, hogy miért viszem egy távolabbi oviba, amikor a körzetes 5 perc sétára van, én bizony bevállaltam, hogy napi egy-másfél órát utazgatunk, azért, hogy ismerős, megbízható kezekbe adhassam Fannit.

A fokozatos beszoktatásra sem sajnáltam az időt. Kezdetben Fanni nagyon keveset volt oviban, mindig csak annyit, amíg jól érezte magát. Mint kiderült, az érzékeny idegrendszerű gyerekek közé tartozik, akiket borzasztóan megvisel az óvodával járó lárma és feszültség. Volt olyan nap, hogy csupán egy órát töltött a csoportban, amikor az óvónő jelezte, hogy ennyi volt mára, vigyem haza. Fanni sírva jött ki, fogta a fülét, hogy nem bírja a benti hangzavart.

Mivel látta az aggodalmamat, az óvónő megnyugtatott, hogy a gyerekek idegrendszere még érésben van ennyi idősen. Van, akinek lassabban megy a közösségi élettel járó feszültséghez való alkalmazkodás. Nálunk ráadásul az is gondot jelentett, hogy Fanni egy roppant harmonikus, békés családban nőtt fel. Bár rengeteg időt töltöttünk gyerektársaságban, mégis az oviban találkozott először igazi durvasággal, ami nagyon megviselte.

Visszatekintve azt mondom, a három éves kor nem túl szerencsés az ovikezdéshez. A legtöbb háromévesnél javában tombol a dackorszak. Egyik pillanatban imádja az anyját, a másikban meg ellöki magától. A lelke tele van bizonytalansággal, egyszerre függ az anyjától és próbál leválni róla. Embert próbáló időszak ez mind a gyerek, mind a szülő számára. Ráadásul sok családban ez időtájt születik a kis tesó, ami fenekestül felforgatja a gyerek addigi életét. És ebben az amúgy is viharos időszakban egyik pillanatról a másikra beadják őt vadidegenek közé. Nem csoda, hogy a gyerekek többsége foggal-körömmel tiltakozik az ovi ellen.

Sokan azzal érvelnek, hogy egy háromévesnek már szüksége van a közösségre. Én viszont úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb hároméves a háta közepére kívánja az ovit. Nekik még tökéletesen kielégítő, ha a játszótéren kortárs csoporttal találkoznak. A férjem édesanyja 40 évig volt óvónő, rengeteget beszélgettünk az ovis tapasztalatairól. Ő azt mondta, hogy általában csak nagycsoportra alakul ki az a fajta érzelmi kötődés és barátság a gyerekek között, ami miatt szívesen járnak oviba. A háromévesek ugyanis még nem együtt, csak egymás mellett játszanak.

Fanni öt és fél éves és mostanra lett közösség érett. A korábban anyafüggő lányomból mára a játszóterek központi figurája lett. Bárhol járunk, pillanatok alatt új barátokat szerez és borzasztóan igényli a gyerektársaságot. Az elmúlt években szinte szenvedés volt számára a közösségbe járás, most viszont attól szenved, ha nincs korabeli játszópartnere.

Sok anyuka szíve szorul el ezekben a napokban. Idegen kezekbe adni a legdrágább kincsünket az egyik legnehezebb feladat egy édesanya számára. A saját tapasztalatom alapján azt tudom tanácsolni, hogy a gondozónővel, az óvó nénivel vagy a dajkával építsetek ki minél bizalmasabb viszonyt. A lányomnak és nekem rengeteget segített, hogy maximálisan megbíztunk az óvó nénikben és a dajkánkban.

(Kapcsolódó cikkünk: Egy tapasztalt óvónő üzenete a szülők számára - Mit tehetsz azért, hogy könnyebben viseld a beszoktatást?)

Ezenkívül beszélgessetek minél többet a gyereketekkel, hogy megtudjátok, milyen gondolatok és érzések kavarognak a kis lelkében. Fanninak például az okozott gondot, hogy nem értette miért kell neki oviba járni. Meg volt győződve arról, hogy már nem szeretem, és azért adom közösségbe. Az első pár hónapban minden áldott reggel megkérdezte, hogy „Anya, szeretsz még?”
Én pedig minden egyes alkalommal megerősítettem arról, hogy a szeretetem töretlen és soha el nem múló az irányában és nem azért megy oviba, hogy néhány órára megszabaduljak tőle.

Engedjétek meg, hogy a gyereketek kibeszélhesse a félelmeit és a rossz érzéseit. Forduljatok hozzá szeretettel és megértéssel és segítsetek neki a negatív élmények feldolgozásában. A közösségben rengeteg klassz dolgot tanulnak a gyerekek, de ezzel együtt sajnos sok negatív élményben is részük van, amit nem szabad egy legyintéssel elintézni.

Forrás: Lányomnak az életről 
Kép: klimkin / Pixabay

Közösségi hozzászólások:
© 2004-2021 Családi Háló Közhasznú Alapítvány - minden jog fenntartva.
Ügynökségi értékesítési  képviselet: Adaptive Media
A szerkesztő ajánlja