Állítólag a mai nyugati társadalmak oktatási rendszere még az ipari forradalmi időkből származik, ahol szükség volt sok-sok olyan ember kitanítására, akik képesek a gépeket kezelni, tudnak írni-olvasni-számolni és jóformán ennyi. Manapság viszont a munkahelyek nagy részén egy csomó más dolgon van a hangsúly: a kreativitáson, a megújulás képességén, a csapatmunkán, stb. Azt mondják a szakemberek, hogy megváltozott a világ, ezért az oktatás átformálására is szükség van. (Az egy dolog, hogy Magyarország vezetése pont az ellenkező irányba tolná a szekeret...)

Az ütött szöget a fejembe, hogy ha tényleg megváltozott a világ, a környezetünk, az életformánk, akkor a gyereknevelésben nincsen-e ugyanúgy szükség a megújulásra? Vajon jó-e, elég-e, ha ugyanúgy neveljük a gyerekeinket, mint ahogy minket neveltek a szüleink, előtte pedig őket az ő szüleik?

Én negyven éves vagyok, a szüleim a kommunizmus kellős közepén voltak kisgyerekes szülők, amikor a rendelkezésre álló gyereknevelési szakkönyvek száma valahol a három és az öt között mozgott. A nagyszüleim fiatalságát pedig beárnyékolta a világháború a maga összes borzalmával. Örültek, ha tudtak mit enni, nemhogy a gyerekek lelkével törődni.

Ma viszont az internetnek, na meg a rengeteg gyerekneveléssel foglalkozó könyvnek hála rengeteg információ áll rendelkezésünkre. Ha akarjuk, mindennek utána tudunk olvasni, a hisztis gyerek kezelésétől kezdve a helyes hozzátápláláson át az erőszakmentes kommunikációig mindennek. A valódi kérdés az, tényleg akarunk-e utánajárni ezeknek a témáknak.

Olyan mélyen élnek bennünk azok a minták, amiket gyerekkorunkban magunkba szívtunk, hogy sokszor meg sem kérdőjelezzük őket. Az anyám büntetésből sarokba állított, tehát én is ezt teszem a gyerekemmel, mert ez a dolgok rendje. Ha szemtelen voltam, kaptam visszakézből egy pofont az apámtól, tehát nekem is eljár néha a kezem, ha a saját gyerekemről van szó. Hiszen ez a dolgok rendje, nem?

Nem.

Nem ez a dolgok rendje. Ezek csak hozott, jó vagy rossz minták. Amiket érdemes felülvizsgálni. Vagy legalábbis alternatívákat keresni rá, és megnézni, azok nem vezetnek-e jobb eredményre.

A Mazsola és Tádé című örökérvényű mesében Mazsola döbbenten néz Manócskára, aki azt kéri, egyen csukott szájjal és ne csámcsogjon. Malacka értetlenkedve mondja „De hát úgy nem lehet enni!”. Majd kipróbálja, és rájön, hogy dehogynem.

Valahogy így kéne tennünk nekünk, szülőknek is.
Minden döbbenetünk ellenére kipróbálni, lehet-e másként is tenni.
Érdemes lenne olyan kérdéseket feltenni magunknak, hogy
„Tényleg ez a leghatékonyabb módja, hogy boldog gyereket neveljek?”
„Azzal, ahogy most viselkedem, azt segítem elő, hogy meghitt és őszinte kapcsolatom legyen a gyerekemmel?”
„Vajon létezik más mód is ennek a helyzetnek a kezelésére?”

A dolog kulcsa az őszinte válaszokban rejlik. Nem az a baj, ha az ember rájön, eddig nem a legjobb módszereket használta, hanem az, hogy ha miután felismerte, nem változtat rajtuk.

Soha nem késő más módszerek felé nyúlni. Soha nem késő tanulni. Soha nem késő nyitottnak lenni az új dolgokra.

Ezzel a szemléletmóddal pedig nem csak a gyerek-szülő kapcsolat javulhat, hanem a változni próbáló szülő személyisége is. Bár az út nem könnyű, ezerszeresen megéri a befektetett energia.

Fotó: Free-Photos / pixabay