Néhány nappal ezelőtt, gyermekeim nem túl szép vitájának elrendezése várt rám. A nagyobbik fellökte a kisebbet, aki kevésbé stabil lévén igen nagyot esett. Bevallom, villámló szemmel - igen, szerintem Szabi tudna mesélni - kaptam fel a hangosan síró kiscsajszit, és igyekeztem megvigasztalni. Mindeközben azonban a nagyobbik gyerkőcöm is sírt és látszott rajta, hogy nagyon rosszul érzi magát. Átgondoltam a dolgot: büntetésnek érzi-e, ha úgymond elfordulok tőle? Jött a válasz: igen. Úgy érezheti-e magát, mint aki rossz, és akit nem lehet szeretni? Igen.

Tehát, ha Ő ellöki a kisebbet valamely vélt vagy valós sérelmére válaszul, akárcsak fel sem mérve a következményeket, én pedig hacsak hátat fordítok neki, azt szűri le belőle, hogy Ő rossz, és anya nem szereti, sőt rosszabb esetben azt, hogy anya jobban szereti a hugit nála. Ezért aztán bosszúból megint csak fellöki hugit, és a mókuskerék önmagába fordul. Ezt akarnám? Semmiképp! Így hát lássuk, hogyan rendeződtek a dolgok.

Leültem a könnyeit potyogtató kisebbel a nagyobb mellé a szőnyegre (mellesleg ő is krokodilkönnyeket hullatott...).

- Anyának nagyon rossz látni, ha neked vagy huginak fáj valami.
- (Hüpp-hüpp)
- Elmondod, mi történt, mielőtt fellökted?
- El akarta venni az én kukásautómat!
- Te szerettél volna játszani vele?
- Igen, az enyém.
- Megkérted, hogy keressen másik játékot, vagy adtál neki?
- Hát, nem.
- Emlékszel, megbeszéltük, hogy ha elvennéd a játékot, amivel játszik, adsz
neki egy másikat helyette.
- Tessék, itt a gyors autóm.
- Ez nagyon kedves tőled, hogy kárpótolnád hugit. Neki nagyon fáj, ha
felborítod.
- Beütötte a fejét és nagyon sírt.
- Igen, mert fáj neki. Te sem szereted, ha fáj neked, igaz?
- Igaz.
- Akkor megegyezhetünk abban, hogy nem lököd fel?
- Nem taszítom fel, mert akkor fáj neki.
- Ha haragszol rá, mondd el neki, de ne lökd fel. Mondd azt neki, hogy
haragszom! Megpróbálod?
- Igen.
- Akkor mit fogsz tenni, ha el akarja venni a játékodat?
- Haragszom.

Ez már eddig is jól haladt, a kedvencem azonban csak most következik.

Másnap ismét azonos a helyzet, természetesen mindkettőnek ugyanaz a játék kell. Kisfiam odamegy a hugihoz, kezébe fogja az arcát, maga felé fordítja, és azt mondja neki „Figyelj hugi, nagyon haragszom!”.

Itt van az a kulcsfontosságú tény, amelyre nem tudjuk elégszer felhívni a figyelmet: a gyerekeink ezt már anyanyelvként fogják használni egymás között, és másokkal is. Megtanulják tőlünk, és úgy beszélnek minden különösebb erőfeszítés nélkül. Ebben látom az igazi eredményt!

Sok-sok hasonló konfliktusrendezést kívánok mindenkinek!

Skita Erika
kommunikációs hídépítő

Fotó: www.foter.com