Szerintem az emberi életnek négy fő mozzanata van. Az első az, amikor az Apa és az Anya szeretete megteremti az embert. A második az, amit születésnek hívunk. Amikor a védett anyaméhből a szülőcsatorna küzdelmei után meglátjuk a napvilágot a boldog gyerekkorba érkezve. Csodálatosan szép a világ és hiszünk álmaink valóságában. Majd észrevesszük, hogy álmaink ebben a világban nem megvalósíthatók.

Vagy mi nem férünk bele ebbe a világba?
Más világra vágyunk, aztán rájövünk, hogy a világ állandó. Álmunk nem férhet bele teljesen. S vágykötegünk egyre merészebben cikázik ide-oda, majd egy óvatlan pillanatban leszakad rólunk. Kihúzódik a nagy gyom, ami egészen eddig elnyomta igazi belsőnk szándékát. Ekkor nem egészen tudjuk még, mik vagyunk. Még két érzésünk van, amiben énünket keressük, de hamarosan a helytelen végleg elszárad, s felszabadult, magára talált lelkünkben már csak egy köldökszerű csonk emlékeztet az egykori végtag leválására.

Ez a harmadik, talán legfőbb születésünk. Ekkor fordulunk vissza Istenhez. Elkövetjük a "halálos jót", ettől kezdve akarva-akaratlanul isteni utunkat követjük, figyelmeztet erre a régi seb. Istenünk fölkarol, és új emberként járjuk életünket.

Aztán eljön negyedik megszületésünk, amit földi szempontból halálnak hívunk, mikor a sok-sok fájdalmas szülőcsatorna után megérkezünk a végtelenbe.

Én már háromszor születtem meg.
Én már megtaláltam énemet.
Anya és Apa megteremtettek.
Megszülettem Keszthelyen.
Szentbékkállán belekezdtem a megvalósíthatatlan vágyba.