Én anya vagyok. Két fiam az életem, a két unokám ajándék számomra, akiknek édesanyjuk Betti. Tehát egyenes út a boldog megbocsátás, ismét egymásra találás, hisz nincs nagyobb öröm a világban, mint szeretetet adni és kapni.

Már életmódjuk, életcéljuk megfelelő és elérhető. Ebben természetesen segíteni kell nekünk, szülőknek minden téren (lelki, anyagi), hiszen egy nagy kanyart leírtak. (Mindenki csinál marhaságot az életben, ki kisebbet, ki nagyobbat.)

Most gyerekek nélkül élnek, ami számukra nagyon nehéz. Gyerekeik voltak és ma is gyerekeik az életük értelme. Nagy baj nem is lenne, ha Betti szülei (ők a gyerekek gyámjai) rugalmasan kezelnék ezt az ügyet.

Anyára nagyon nagy szükségük van a piciknek, nincs joguk elzárni a gyerekeket legalább az édesanyjuk elől. Már kétszer is megtörtént, hogy csak kéthetente egy délelőtt találkozhattak vele. Ha elalszik a 15 hónapos kisfiú, akkor édesapja kezéből kitépni...

Ha betegnek ítélik meg lányukat és vejüket, akkor is a gyerekek érdeke a szülőkkel fönntartott minél szorosabb kapcsolat. (De nem betegek, teljesen egészségesek.) A gyerekeket a nagyszülők kihozhatnák a szülők lakására, hogy meggyőződjenek emberi körülményeikről. A gyámhivatal a papírok alapján döntött tévesen, nem vették figyelembe a picik érdekét. A nagy gond az, hogy a nagyszülők nem törekednek a picik és szüleik közti kapcsolat erősítésére, ellenkezőleg: elzárják saját szüleik elől és fokozatosan le akarják választani tőlük. Mostanában az én nagyszülői látogatásaimat is ritkásra szabják (5 hetente).

A nagyszülők lesújtó véleményüket hirdetik unokáim szüleiről. (Rövid ott-tartózkodásuk alatt a Gépész-tanyán egy ízben jártam, akkor nem volt "disznóól", mint a nagyszülők például állítják.)