Múlt héten egyik este a tíz éves középső gyermekem, aki már négy éves kora óta nem üdvözölt az ajtóban, ahogy hazaértem, lelkesen sietett elém. Ebből rögtön tudtam, hogy valami történt. Öt perces hímezés-hámozás után következett a klasszikus gyerek-bevezetés: "Meg kell neked mondanom valamit, de ne legyél dühös."
Majd megállíthatatlanul folytatta: "Nem mondom meg mi az, inkább megmutatom." Amikor megkérdeztem, hogy valami összetört-e, azt felelte: "igen, de nem olyasmi, ami fontos neked." Nagyon-nagyon okos fiú!

Kiderült, hogy délután az egyik barátja átjött, és bátorságát bizonyítandó  teljes erejéből nekirohant fiam szobafalának. Egészen megdöbbentett, hogy  a barátja ekkora lyukat tudott ütni a falon. Ki gondolta volna, hogy egy ötödikes át tud törni egy gipszkarton falat a mellkasával? Senki nem sérült meg és nem kapott büntetést, kivéve a falat, amelyen most egy csecsemő nagyságú lyuk éktelenkedik.

Tulajdonképpen, nem voltam kifejezetten kiborulva a történteken, de nem azért mert különösen nyugodt vagyok, vagy mert elfogadom a rombolást, ami három fiúval együtt jár egy házban. Nem, ennél a szobánál éppen föladtam az egészet. Nem azt tanuljuk-e meg mindnyájan a főiskolán, hogy nem számít milyen entrópia érvényesül? A fiam szobája egy kísérlet számomra. Hozzáadtam a lyukat a falon az általános őrültségi szinthez, ami a két idősebb fiam szobáját jellemzi. Mert, most jön a piszkos titok: én nem igazán követelem meg tőlük, hogy rendet csináljanak maguk után, ha a saját szobájukról van szó. Meglehetősen szigorú vagyok a ház közös részeivel kapcsolatban, de a saját felségterületüket illetően, hagyom, hagy csinálják, ahogy nekik jól esik. És nekik nagyon-nagyon rendetlenül esik jól. Lehet, hogy jó szülő vagyok (nem ellenőrzöm az életük minden apró momentumát), de az is lehet, hogy egyszerűen csak lusta.

Néhanapján azért megszáll valami démon, és teljes egészében kitakaríttatom velük a szobájukat. Ha ez bekövetkezik, a gyerekeim kicsit mindig megdöbbennek, készületlenül éri őket (igazság szerint engem is készületlenül ér), mert az esetek 98%-ában egy csöppet sem törődöm vele, hogy néz ki a szobájuk. Nem tudnám megmondani, mitől jönnek el ezek a pillanatok. Lehet, hogy hormonális, de utána mindig jön a dilemmázás magammal, arról, rá kell-e szorítanom a gyerekeimet, hogy tisztábban tartsák a szobájukat. A nővérem nagy rendet tartat a gyerekeivel, olyan eredményesen, hogy úgy néz ki a szobájuk, mint egy kép a Land of Nod katalógusban, így amikor átmegyek hozzájuk, sosincs kedvem eljönni tőlük.

Tehát az a kérdésem: rendben kell tartaniuk a gyerekeknek a szobájukat? És ha igen, miért? (Egyértelmű érvekre van szükségem.) Sokkal egyszerűbb, hogy nem törődünk vele, nem maradhatnék ennél?

Kép: www.foter.com