/Kiemelt képünk illusztráció/

Zsuzsa története. 

Jobb anya vagyok, mióta kamaszok a gyerekeim

Nem tudtam kezelni a hisztijeiket

Bevallom, amikor kicsik voltak a gyerekeim, úgy éreztem, hogy csődöt mondtam anyaként. A babázást még élveztem, de ahogy egyre nagyobbak lettek, kezdtem belefáradni az öltöztetésbe, abba, hogy minden nap leették magukat, hogy az egész napom abból állt, hogy kiszolgáltam őket.

Hogy folyamatosan kakis, saras, vagy kajás foltokat súroltam. Hogy állandóan ott kellett lennem mellettük, mert minden pillanatban kitalálhattak valami butaságot, amiből aztán nagy baj is lehetett volna.

Hogy ha nem tetszett nekik valami, akkor elkezdtek hisztizni. Amikor vásárolni mentünk és nem vettem meg nekik, amit szerettek volna, akkor hatalmas hisztit csaptak. Amit szimplán akkor is megtettek, amikor azt hittem, hogy végre lesz egy nyugis napunk vagy délutánunk. Néha még azon is képesek voltak sírni, hogy a kifli miért kanyarodik annyira, vagy hogy miért nem tudják felvenni a saját lábukra a Barbie baba cipőjét. 

Bevallom, nem tudtam kezelni a hisztijeiket. Próbáltunk mi a férjemmel mindent, tényleg mindent. Még egy tréningre is elmentünk. Szégyen vagy sem, mi csak túléltünk. Vártuk, hogy vége legyen ennek az időszaknak.
 

Képtelen voltam gyurmázni, festeni vagy bio zöldségekből pürét készíteni

Teljesen csődöt mondtam az óvodai évek alatt is. Nem mondhatnám, hogy az a gasztromami típus voltam. Képtelen voltam "finom és egészséges" ételeket főzni a gyerekeimnek, főleg nem bio zöldségekből és gyümölcsökből, ahogy azt mások tették körülöttem. Ettünk, amit ettünk. Persze nem éheztek a gyerekek és mindig megvettem, amit kellett, de nem voltam egy konyhatündér. Időm se volt rá mellettük. 

Az óvodában mindig is irigyeltem azokat a szülőket, akiknek volt idejük kézműveskedni a gyerekkel. Hát én erre is képtelen voltam. Leginkább azért, mert nekem sincs nagy kézügyességem. De nem bírtam leülni velük egy fárasztó nap után, hogy még álljunk neki vagdosni meg festegetni. Persze, hogy aztán egy óráig takarítsak utánuk, mert mindent összefestékeztek a faltól a padlóig. 

Amikor kamaszok lettek, minden megváltozott

Érdekes, más ki nem állhatja a kamasz éveket. Nem tudnak mit kezdeni a gyerekkel, aki hirtelen bezárkózik a szobájába, és olyan, mint egy sündisznó, tüskéket növeszt. 

Nekem ezek az évek jelentették a megváltást. 

Végre önállóak lettek a gyerekeim! Nem abból állt a napom, hogy halászom ki a cumit az ágy alól, vagy hogy altatok és ezredszerre is megkérem őket, hogy vegyék már fel a cipőjüket. 

Láss csodát, öltöznek maguktól, nem kell könyörögni semmi miatt, önállóan kinyitják a hűtőt és esznek, amit találnak benne. 

Ráadásul sokkal jobb lett a kommunikációnk is. Korábban fogalmam sem volt, hogy mit vagy hogyan mondjak nekik, hogy végre hajlandóak legyenek azt csinálni, amit kérek, vagy hogy abbahagyják a hisztit. 

Most ha bántja őket valami, akkor elmondják, én meg hallgatom, és megpróbálok tanácsot adni. Vagy egyszerűen csak elmegyünk moziba, sétálni, beszélgetünk pasikról, az én régi szerelmeimről, az én sulis éveimről, a jövőbeli terveikről, bármiről. Nagyon szívesen hallgatom, hogy mik történtek velük a suliban vagy az edzésen. 

Végre nem kell megjátszanom magam, nem kell mások előtt azt mutatnom, hogy minden rendben, és uralni tudom a helyzetet - miközben tudom, hogy nem. 

Végre úgy érzem, hogy révbe értem anyaként. És nem azért, mert végre rájöttem, mit kell tennem. Egyszerűen még mindig a hátam közepére kívánok egy hisztiző 2 évest, de egy 14 évessel jól el tudok beszélgetni.

Szégyen vagy sem, nekem ez a korszak a kedvencem a gyereknevelésben. 

Remélem, hogy a hibáim ellenére úgy fognak visszatekinteni a gyerekkorukra, hogy azért szép volt, mert én tényleg mindent megtettem értük. És azt is remélem, hogy innentől minden sokkal könnyebb és jobb lesz, mert nagyon szeretem őket, és szeretném, ha felnőttként is jó lenne majd a kapcsolatuk velem és a férjemmel. 

Orna Wachman képe a Pixabay-en