A gyerek az első tíz évében folyamatosan az anyját követi, mint egy árnyék. Anya szereti őt, boldog vele, de mit nem adna azért, hogy csak egyszer magára zárja csemetéje a szobája ajtaját, és öt perc magányra vágyjon. Csak öt percre.

Egy nap aztán elérkezik ez a pillanat. De a vágyott magány nem öt percig, hanem végtelennek tűnő ideig fog tartani.

A Developmental Psychology című lapban megjelent tanulmány szerint a szülők számára a felső tagozatos gyermek nevelése jelenti a legnagyobb kihívást. Noha előtte is igen fárasztó a folyamatos jelenlét, a kisebb gyerek igényei még viszonylag egyszerűek, és rendszerint igen jól is kommunikálja őket. Az óvodásnak, kisiskolásnak is lehetnek lelki fájdalmai, megoldandó problémái, ám ezeket egyrészt abban a korban még megosztja a szüleivel, másrészt pedig hallgat a tanácsaikra.

Ez változik meg valamikor 10-12 éves kor körül (kinél előbb, kinél később). A szülőnek többé nem az éjjel evő csecsemő vagy a sötétben félő óvodás okozza az álmatlan éjszakákat, hanem a tehetetlenség érzése: hogy a gyermek, akit mindenkinél jobban szeret, és akivel eddig olyan közel álltak egymáshoz, mintha egyik napról a másikra idegenné vált volna.

A szakértők 2200, többnyire diplomás szülőt kérdeztek meg, hogyan élik meg a gyereknevelést. Az alanyokat úgy válogatták össze, hogy gyermekeik minden korosztályt képviseljenek a csecsemőtől a fiatal felnőttig. Az interjúk során úgy találták, a kiskamaszok szülei a leginkább feszültek és elkeseredettek:

„Amikor Ben baba volt, az alvása és az evése miatt aggódtam, de ezeket a dolgokat ért kézben tudtam tartani. Most azon jár az agyam, mennyire engedjem szabadon, amikor Pokémon Go-t játszik a barátaival, és hogyan ellenőrizzem, mit művel az Interneten. Sok szempontból a saját útját járja már, és nekem meg kell bíznom benne” – fogalmazott egy Scher nevű nő.

Egy lányos anya is hasonlóan érzett: „A lányom 10 vagy 11 éves kora óta folyamatos bennem az a szomorú és idegesítő érzés, hogy már nem tudok neki segíteni abban, hogyan illeszkedjen be az iskolában, vagy oldja meg a barátnőivel való konfliktusait. Még ha lennének is javaslataim, akkor sem bízik bennem. Nem hisz nekem, nem tudom megvigasztalni, és ez nagyon fáj. Mindig anya szerettem volna lenni, ezért adtam fel a karrieremet. Korábban úgy éreztem, ki tudok így is teljesedni, de most az egészet egy hálátlan és nagyon stresszes szerepnek élem meg.”

A helyzetet súlyosbítja az érintett anyák elszigeteltsége is. Míg a kisebbek szüleinek számtalan foglalkozás, baba-mama klub és netes fórum áll a rendelkezésére, hogy a pelenkázástól a szeparációs szorongáson át a dackorszakig minden lehetséges kérdést kitárgyaljanak, addig az iskolások szülei – úgy tűnik – magukra maradnak a problémáikkal. A támogató közösség eddigre széthullott, ha vannak is nagyszülők vagy barátnők, nekik sincsenek már kész válaszaik a problémákra.

Amíg pedig nincs, akivel a gondjaikat megoszthatnák, marad a feszültség és az alkalmatlanság érzése, amelynek a létezéséről e korosztály esetében ma még alig esik szó.

Kapcsolódó cikkeink:

Anya-banya - Segítség! Utál a gyerekem! (Cikkíró pályázatra beküldött írás)

Lányos szülők: ne csináljatok mini nőket a kislányaitokból!

Musical.ly és a többi közösségi oldal - egy életre megnyomoríthatja a gyerekeket

A kiskamaszkor pszichológiája

A felnőttkori boldogtalanság biztos receptje - és mi adtuk a gyerekeink kezébe

Kép: ID 858265 / pixabay