Ne keseregjek, ez kortünet szerte a világon: mondják vigasztalásul sorstársaim. A bús képű lovag csak engem és persze a szüleit tiszteli meg eme ábrázattal – szerencsére. Ugyanis a zárt ajtók mögül hangos, (mutálós) röhögcsélések szűrődnek ki. Megnyugszom, hogy vannak barátai, valahol a képernyő virtualitásában, de semmiképp sem a szobájában. Ki-ki a saját barlangjában játszik, videót néz, kitárgyal, hahotázik.

Napirendje a szünetben: déli ébredés, ekkor csak reggeli, amiért egy halk köszönöm-öt rebeg, majd nyakig érő vízben, szappan nélkül való csobbanás, a kicsapkodott vízmennyiségtől a fürdőszoba gombateleppé való alakítása. Hallottam olyan megjegyzést, hogy a kamaszok energiatakarékosak, mert messziről kerülik a vizet. Ebben unokám az ellenpélda. Ő tehát a privát uszodányi vizében felfrissülve, de nem kellően illatosan, barlangjába bújva, kütyüt beüzemelve elkezdi „társasági életét”. Ennél is durvább, amit egy középiskolai tanártól hallottam: óraközi szünetben a folyosóra tódulnak, hogy időben érkezzenek a kint lévő néhány fotelhez, majd elő az okosokkal és indul a chatelés, olykor a mellettük ülő osztálytárssal. Lassan már csak profilkép alapján tudják egymást beazonosítani. Eljön az idő, hogy szembejön két haver az utcán, és elmennek egymás mellett.

Most jön a bezzeg…

Mi heten, nyolcan, Bezzeg nagymamák, volt gimnáziumi osztálytársak, sőt, 3-an óvodástársak ma is órákat beszélgetünk, nevetgélünk kétheti, havi rendszerességgel. Évenként legalább egyszer kirándulunk távolabbi helyre, akár színházba is felutazunk Pestre. Ez az igényünk fiatalkorunkban alakult ki, és most, a munkahelyi, családi kötöttségek alól felszabadulva újra felelevenedett. Ez nem zárja ki, hogy időnként chatelünk mi is, hiszen haladni kell a korral. Megtanultuk idős fejjel az internetezés csínját-bínját, már csak azért is, hogy tőlünk távol élő családunkkal tarthassuk a kapcsolatot.

Összekötnek bennünket a gyerekkori közös élmények, vicces szituációk. A mai gyerekeknek hoz-e ilyen hosszú, igaz barátságot a kütyükön folytatott játék, kommunikáció? Egyáltalán lesz-e mire emlékezniük? Hiszen az a közös „élményük”, hogy melyik szintre jutottak a játékban, mennyi pontot gyűjtöttek.

Folytatom a kamasz „változatos” napirendjét:

4 órakor ebédre invitálom, persze nem hallja, így sms-ben megismétlem, amire nagy kegyesen fél óra elteltével kibújik a barlangból, és elfogyasztja „kegyelmesék” (est)ebédjét. Közben szobáját próbálom kicsit áttekinthetőbbé varázsolni. Mint egy lépegető exkavátor, összeszedegetem az előző este más-más pontokon landolt félzoknikat és egyéb szennyeseket, valamint a déli reggeli romjait.

Kép: Facebook / Kamaszt nevelek

Utána folytatódik a netes játék és kommunikáció éjfélig, ugyanis épp téli szünet van. Amennyiben engem idegesít, hogy nem mozog, nem szív friss levegőt, megteszem helyette, mert 70 évesen mozgásigényem van. Városomban aquafitneszre járok kortársaimmal, el is neveztek bennünket fitnesznagyiknak.

Sétám közben elgondolkodom, hogyan változott kapcsolatunk dimenziója az elmúlt 13 évben:

1. Kommunikáció csecsemőkortól napjainkig

Születése mennyei boldogság volt, szavaimra, mosolyomra már babaként adekvátan reagált, figyelmet, szemkontaktust kaptam tőle, ami mostanában egyre ritkább. Ahogy értelme nyiladozott, úgy szívta magába meséimet, dalaimat.  Csüngött a szavaimon.

Most én hallgatom szájtátva, ha nagy ritkán megtisztel mondandójával. Pl. bemutatta egyik játéka csodálatos grafikáját, bizonyítva, hogy itt nem csak öldöklésről van szó. De ha mégis ropognak a fegyverek, azt egy jó barát megmentése miatt hallom. Én ettől persze nem leszek nyugodtabb.

Ha máskor egy mondatot megkockáztatnék játék közben, mutatóujját a szájára teszi, hogy pszt!, „onlányban” van.

Tudjuk, hogy a „mi történt az iskolában, vagy kiránduláson” kérdésre a válasz évezredek óta: „Semmi!” Taktikusan kell kérdezni a tinit, mint egyik barátnőm tette: pl. Mi volt a number one a kiránduláson? Erre úgy meglepődik korszerű nagyiján, hogy önkéntelenül is mond pár szót.

2. Tanulás, kreatív foglalkozás a nagyival

Még 10-11 évesen is szívesen tanult tőlem verset, pl. az Anyám tyúkját, és sajátos akcentusával örömmel előadta. Ma már nem tanítható semmire, még egy kártyajátékra sem. Legfeljebb én tanulhatok tőle. Ahhoz, hogy némi kapcsolat fennmaradjon köztünk, érdeklődést mutatok online játékai iránt. Ha viszont azokba belemélyed, a környezete váljék láthatatlanná, hallhatatlanná. Nagyon jó hasonlatot olvastam erről: legyünk szobanövények! Igen ám, de a felnőtt szobanövény főz, mos, takarít, ellátja a „kisdedet”, hogy dolga végeztével visszamerevedjen szobanövénnyé, de akár kővé is válhat. Így még oxigénre sincs szüksége.

3. Közös programok

Korábban együtt mentünk színházba, múzeumba, kirándulni, parkokba, strandokra. Tudom, hogy már semmiben nem vagyok partner számára, de barátokkal se megy ezekre a helyekre. A pszichológusok ezt a mozdulatlan életet fiziológiai lustaságnak mondják, én nagymamaként aggódva figyelem a beszűkült világukat. Egy brit kutatás szerint a brit iskolások átlagban edzettségük 80%-át vesztik el a vakáció alatti „lustálkodás” miatt. A cikkből és saját tapasztalataimból is azt a következtetést vontam le, hogy intézkednem kell kétezer km távolságból. A tábor a megoldás! Kiderült, hogy nyitott kapukat döngetek, mert lányom már beiratta kosárlabdatáborba 2 hétre, punktum. Ennek végeztével, remélem edzetten és mozgásmániámra felvértezve utaznak hozzám, a nagymama-táborba. Egy barlangtúrát is tervezek „ellene”. Nesze neked, brit kutatás, brit gyerek!

4. Segítségnyújtás

5 évesen porszívózott, kár, hogy szülei nem éltek rendszeresen ezzel a kis kori aktivitással, amikor a gyerekek még büszkék arra, hogy ők is képesek sok mindenre, amire a felnőttek. Előfordul nagy ritkán, hogy a kamasz kedvet kap valami hasznos tevékenységre, ezt fogadjuk szeretettel. A karácsonyi készülődésben a fa feldíszítése volt az egyetlen ilyen alkalom. Be is aranyozta buzgólkodásával szeretetünnepünket.

5. Érzésvilág

Még két évvel ezelőtt is lovagiasan lesegített a buszról, most úgy tesz, mintha nem ismerne, ha nagy ritkán egy buszon utazunk.Tudom, hogy ez álca, hiszen négyszemközt néha megölel, és ez legalább őszinte. Megértem, hogy mások előtt égő kimutatnia az érzéseit.

Ugyancsak két éve kettőnkre bízták egy éves unokahúgát, aki csak angol és orosz szót hall, mivel anyukája orosz, apukája angol. Markus szinte gondoskodó volt, és nagy segítséget jelentett nekem.

Az elmúlt télen újra babysittere voltam ennek a tündéri kislánynak angliai tartózkodásom alatt. Az én Markusom most egykedvűen fogadta Nyina közeledését, éppen csak eltűrte. Én viszont újra átéltem, hogy milyen kedves tud lenni egy kisgyerek, annak ellenére, hogy nem értettük egymást. A közös nyelv a mondóka, ének ritmusa volt, és a legfontosabb: a mosoly.

Visszavárom azt a kedves fiút, aki újra képes mosolyogni, talán még felszabadultan nevetni is, és nem csak online-barátaival. Remélem, lesz erre még néhány évem. Addig pedig kamasztúlélési praktikákat kiagyalva, a régi szép emlékekből táplálkozom, és olyannak szeretem, amilyen.  

betöltés...