Anna története.                                                                                  /Képünk illusztráció/

Anna azért vállalta a beszélgetést, mert szeretne üzenni a lányának, Zoénak. Évek óta szinte alig beszélnek egymással, lánya az üzeneteire sem válaszol. Anna nagyon szeretné helyrehozni a már-már helyrehozhatatlant és szeretné újra felvenni a kapcsolatot a lányával. 
 

Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet? 

Drága kislányom!

Emlékszel, amikor kicsi voltál, mindig Zozicának hívtalak? Akkor még szeretted... 

Nehezen vettem rá magam, hogy megfogalmazzam neked ezt a levelet, mert annyira fáj! Te biztos nem így gondolod, most biztos azt hiszed, hogy ezt csak úgy mondom. Pedig ez nem így van. Hiszem és remélem, hogy mi ketten még valaha egymásra találhatunk. 

Tudom, hogy sokat hibáztam. De meg kell értened a körülményeket. Egész nap dolgoztam, este meg már annyira fáradt voltam, hogy nem volt energiám foglalkozni veled. Visszasírom azokat az időket, bárcsak félredobtam volna a szennyest és a mosogatnivalót, és inkább megnéztem volna a rajzodat, vagy bebújtam volna veled a takaró alá a kezünkkel árnyjátékozni!

Csendben tűrtem, hogy apád ivott, miközben magamat emésztettem

Apád abban az időben elég sokat ivott. Ezt már tudod. Persze ez nem mentség, de egyszerűen nem bírtam, nagyon ki voltam készülve, szinte minden nap be kellett vennem egy nyugtatót, hogy ne lásd rajtam a feszültséget. Amíg iskolában voltál, én számtalanszor szedtem össze őt a legkülönfélébb helyeken. Ha veszekedtem vele emiatt, ő megütött. Ahelyett, hogy léptem volna, ahelyett, hogy jobb életet biztosítottam volna magunknak, csendben tűrtem, és magamat emésztettem. 

Persze veled kedves volt, már amikor otthon volt. Mivel én két műszakban is dolgoztam, miközben apád elitta a pénzt, nem tudtam annyit játszani veled. Ha egy kicsi szeretetet is mutatott feléd, te egyből az ő pártjára álltál, védted minden erőddel és felnéztél rá, mint egy Istenre. 

Pedig hidd el, nem az a jó szülő, aki megveszi azt a pónit, amire éppen vágysz, vagy elvisz egyszer fagyizni, vagy megengedi, hogy az ágyon egyél és pizsamában legyél egész nap.

Én a saját érdekedben hoztam meg a szabályokat az életünkben. 

Tudom, hogy hibáztam. 

Sokkal hamarabb ki kellett volna lépnem ebből a kapcsolatból. De amikor megtettem, akkor sem értetted meg a döntésemet. Csak a szigorú anyát láttad bennem, aki elfoglalt és nem ér rád. Apádhoz akartál költözni, de én ezt nem engedtem. Akkor és ott pedig valami megtört benned. 

Emlékszem a napra, amikor elköltöztél: szakadt az eső és te az ágyadon hagytad a kulcsodat

Bezárkóztál a szobádba. Nem akartál velem beszélni. Elköltöztünk és neked új barátaid lettek. Akikről én semmit sem tudtam. Nem tudtam, hogy jól vagy-e, kikkel barátkozol, kibe vagy szerelmes, vagy hogy milyen gondolatok járnak a fejedben. 

Nem tudtam semmit, mert onnantól kezdve úgy éltünk egymás mellett, hogy te nem osztottál meg velem semmit. 

Először dühös voltam, nagyon. Megbántam, Zozicám, nagyon megbántam, hogy kiabáltam veled. De azt hittem, az észhez térít. 

Sajnos csak rosszabb lett minden. 

Te tudatosan kivonultál az életemből. A lehető legtöbb időt máshol töltötted, és én hiába próbáltam meg beszélgetni veled, nyitni feléd, te elzárkóztál. 

Emlékszem a napra, amikor elköltöztél. Szakadt az eső, te pedig egész nap pakoltál. Sírva kérdeztem, hogy segítsek-e. Te halkan azt felelted, hogy köszönöm, nem. Aztán letetted a kulcsot az ágyadra, és kiléptél a szakadó esőbe, az ismeretlenbe. Még azt sem vitted magaddal, mint aki tudja, már sosem fog ide visszajönni. 

Szeretném, ha megbocsátanál! Ne a temetésemen láss legközelebb!

Még a szalagavatódra sem hívtál meg. Csak apát. Miért? Annyira fájt nekem. Remélem, az esküvődön ott lehetek majd! És a gyerekeid születésénél is. Szeretnék jó nagymama lenni. Szeretném, ha megbocsátanál nekem, drága kislányom. Nagyon szeretlek, mindig is szerettelek!

Nem akarom, hogy a temetésemen láss engem legközelebb!

Kérlek, jelentkezz!

Anyuci

Indexkép: Depositphotos.com