/Képünk illusztráció/

Kata csalódottan fordult a Családinethez. Levelében leírta, mennyire bántja őt, hogy a szülei egyáltalán nem fogadták el a férjét. Hiába bizonyították, hogy szeretik egymást, hiába van már két gyerekük is, folyton belemásznak az életükbe, és minden családi összejövetelen porig alázzák szerencsétlen férfit. 

Nézz már bele a tükörbe, kislányom! Komolyan úgy érzed, hogy a te gyönyörű alakod illik ehhez a 100 kilós emberhez? 

Anyukám régebben is hajlamos volt rá, hogy cikis helyetbe hozzon engem mások előtt. Igazából mindegyik barátommal volt valami baja, mintha nem akart volna elengedni, mintha nem akarta volna, hogy az ő kicsi lánya kiröppenjen. Azt hittem, hogy ha majd férjhez megyek, akkor végre befejezi ezt. De sajnos tévedtem. 

Teljesen megkeseríti az életemet ő is és az apukám is. 

Kezdjük ott, hogy a férjemnek valóban vannak problémái a súlyával. De én a személye miatt szerettem belé, és engem egyáltalán nem érdekel, hány kiló. Az anyám meg fojton azt hajtogatja, hogy hogy mehettem hozzá egy ilyen dagadt férfihoz, és figyeljem meg, csak pár év és a gyerekeink is olyan dagadtak lesznek, mint a bálna. Meg hogy csúfolni is fogják őket majd az oviban. 

Amikor családi és baráti összejövetelek vannak, ahová ők is eljönnek, akkor egyfolytában megjegyzéseket tesznek. 

Például: 

• Robikám, add csak oda nekem azt a tálat, te gondolom úgysem eszel már semmit, úgyis olyan kövér vagy!
• Jó ötlet, hogy este még elmenjünk sétálni, de Robit nyugodtan itthon hagyhatjuk, mert ezekkel a vaskos lábakkal úgysem tudja majd tartani velünk a lépést!
• Még nem repedt meg nálatok otthon a Wc csésze? Ha az én férjem ilyen súlyos lenne, már bocsánat, biztos leszakadt volna már az egész ülőke. 
• Akkor te csak teherliftbe szállhatsz be, ugye? 
• Kislányom, annyira sajnállak, gondolom nem egyszerű megoldanod a főzést. Ahogy elnézem Robi megeszik egy egész marhát egy ültő helyében! 
• Fogadjunk, hogy óvodában szendvics volt a jeled!

És még sorolhatnám... Ráadásul valahányszor elcsattan egy ilyen beszólás, hangosan nevetnek rajta. 

Miért nincs rendes szakmája? Szerinted ebből meg lehet élni? Éhen fogtok halni, ha így folytatjátok!

A másik, amivel rendszeresen bántanak, az az, hogy a férjem szobafestő. 

Én ezt sosem szégyelltem, tudom, hogy miért alakult így az élete. A kisebb testvéreit kellett nevelnie, mert a szülei elváltak és az anyukája két műszakban dolgozott, hogy el tudja őket tartani. Nem volt lehetősége továbbtanulni. 

De a szakmáját szereti és igenis jó benne, még ha "csak szobafestő is." És tudom, hogy az én férjem nem lusta és mindent megtesz értünk, minden munkát elvállal, és megoldja azt is, hogy minden évben el tudjunk menni nyaralni.

De a szüleimnek semmi sem jó. Apukám folyton azt hajtogatja:

• Nem igaz, hogy annyi férfi van a világon, és neked pont egy olyannal kellett összeállnod, akinek még egy kézzelfogható szakmája sincs!
• Mégis hogy akartok ebből megélni? Befogjátok majd a gyerekeket is és mentek együtt családosan festegetni? 
• Kislányom, azt hittem, ha férjhez mész, akkor már nem kell hogy támogassalak anyagilag, de úgy érzem, hogy sosem lehetek nyugodt afelől, hogy az unokáimnak lesz mit enniük. 
• És akkor mi a terv Robikám? Nyakig festékesen hazajössz minden nap, mint aki jól végezte dolgát, majd elvárod a lányomtól, hogy ehhez az egészhez jó képet vágjon? 

Többször is rájuk szóltunk és olyan is volt, hogy faképnél hagytuk őket, de semmi sem használ. Ha azt mondjuk, hogy nem akarunk így találkozni velük, akkor az a válasz, hogy milyen szívtelen anya vagyok, hogy a gyerekeimmel zsarolom őket, és eltiltom tőlük az unokáikat. Mit tegyünk...?

Egy elkeseredett édesanya

Indexkép: Depositphotos.com