Fogadóórára izgatott várakozással indulunk. Valójában minden fogadóóra és más és más...

Sokféle szülői magatartással és változatos variációkkal találkoztam.

Nézzünk meg közülük néhányat:

1. Az első szülőféle jól ismeri a gyermekét, és ezért roppantul aggódik, vajon mit hall most róla tőlem… szorongva tördeli kezét, jegyzetel, hátha kiderül valami, amit még ők otthon nem tudnak. Ó, csak szégyenkezni ne kelljen miatta… Ők a megfelelési kényszerrel küzdő, szorgalmas, túlteljesítő gyermekek szülei. Ám érdekesség, hogy ide tartoznak a magatartási gondokkal küszködő, vagy problémásnak kikiáltott tanulók felmenői is.
2. A második fajta szülő szintén úgy gondolja, hogy jól ismeri csemetéjét, ám pont ezért felesleges aggódnia… Magabiztosan jön, és roppant bizonytalanul, kérdésekkel, valamint furcsa arckifejezéssel távozik…
3. És a harmadik típus, igen az, aki egyáltalán nem ismeri a gyereket, ezért nagyon kíváncsi, hogy mit fogok mondani. Kicsit olyan ez, mintha színházba menne, és nem tudná miről szól a darab. Csupa meglepetés! Ebben az esetben igen különleges beszélgetések szoktak kikerekedni, és sokszor humorral lehet csak a szituációk élét tompítani…
4. A negyedik szülőféle pedig azért jön be a fogadóórára, hogy én, a tanerő lássam, hogy őt igenis érdekli a gyerek, mert még tessék, ide is eljön, végigvárja a sort, és hősies jelenlétével megerősíti bennem, hogy ő közreműködik, ő nevel otthon, és különben is, vegyem már észre ezen törekvéseit.

Van, aki konkrét kérdésekkel érkezik és instant megoldásokat, hatékony válaszokat vár. Akad, aki a gyermek édesapját is magával cipeli erősítésként. Az apukák többsége rezignáltan hallgat, kétségbeesetten néz rám, vagy a feleségére és bólogat. Bizonyos apák vicces családi történeteket mesélnek feszültségük oldásaként. Az ilyen fogadóórák kicsit terápiás jellegbe csapnak át, nem egyszer tapasztaltam, hogy a szülők épp oly sérülékenyek, kiszolgáltatottak érzelmi szempontból, mint gyermekeik.

Mégis, miért menjünk el szülőként a fogadóórára? Mikor kell felkeresnünk a tanárokat? Hogyan viselkedjünk? Mit kérdezzünk a pedagógustól?

Azt gondolom két esetben érdemes elmenni a fogadóórára. A harmadik eset nem túl szerencsés, mert mindenkinek drága az ideje.

1. Ha úgy érezzük, személyes, konkrét megbeszélni valónk van a gyermekünkkel kapcsolatban. Viselkedéssel és tanulmányokkal kapcsolatban felmerült, továbbtanulással, családi élettel, iskolai konfliktusokkal összefüggő problémák….
2. Vagy akkor menjünk, ha a pedagógus hív minket, és tanácsát szeretnénk kérni. Esetleg megfogadni…
3. Legkevésbé akkor ajánlom, ha érdeklődésünk bemutatása a cél az iskola felé.

A fogadóóráknak nem az a célja, hogy „kiadja” a pedagógus a gyereket a szülőknek, és azután a fogadóóráról hazaérkező tajtékzó ősök a „majd adok én neked” csapdájába essenek. A gyerek-szülő-pedagógus triumvirátusnak szövetségnek kell lennie. Itt nem cél a megszégyenítés, a bemártás egyik oldalról sem. Az őszinteség nem minősül ennek. A kapcsolat törékeny, a bizalom sérülékeny.

A tanárnak mindig segítő szándékkal kell közelíteni. És itt jön a legnehezebb. Minden szülőhöz – ahogyan a gyermekeikhez is – más út vezet. Nem egyformán reagálnak, más-más megközelítési stratégia válik be egy-egy probléma esetén. Volt olyan édesanya, aki nem fedezte fel, hogy a gyermeke kiválóan rajzol, fest. A gyereket sosem dicsérte meg, viszont gyenge matematika eredményei miatt nyílt támadási felület kínálkozott, és otthon folyamatos dorgálást kapott. Amikor a szülő szorong, akkor szorong a gyermek is. A fogadóórákon arra törekszem, hogy a szülők végre megértsék, hogy el kell fogadnunk azt a gyermeket, akit kaptunk. Nevelnünk kell, és nem mindenáron megváltoztatni. A panaszok mögött okok rejtőznek, sokszor generációkon átívelő szokások, magatartásminták.

A fogadóórán szembesülhetnek a szülők azzal is, hogy milyen számukra rejtett értékei csillannak meg gyermeküknek. Ők nem tudták, hogy ilyen udvarias. Nem is vették észre, hogy milyen segítőkész. Most hallják először, hogy ő a leggyorsabb futó.

Ám fordítva is működik a dolog, hiszen olykor a pedagógus is megtudhat valamit a gyermekről, például a szülők elmondanak egy történetet, amely új megvilágításba helyezhet egy magatartási vagy tanulási problémát.

Azért is jó fogadóórára menni, mert a pedagógus olyan kétoldalú tükör, amelynek jobb oldalán a gyermek, bal oldalán a szülők, az otthoni légkör, a család áll. A jó tanár tükröztet! De ez csak akkor valósul meg, ha őszinték vagyunk a pedagógussal. És a gyerekkel, na meg magunkkal is… Különben korán megkezdődnek az élethazugságok megtapasztalásai.

A fogadóóra célja a konkrét érdeklődés, a probléma felvetése, közös türelmes egyeztetés, és a megoldási stratégia megbeszélése lépésenként. Az a legfontosabb, hogy együtt segítsünk a gyereknek kibontakozni, és azzá válni, akinek majd lennie kell…

A fotó forrása: TaniaRose/Pixabay.com