Biztonság a lelkünk mélyén

Na de kezdjük az elején! A biztonság nemcsak az anyagiakról szól. Az elemi biztonságérzetünket kisbaba korunkban építjük be, ha olyan a szülő, hogy a kisbaba, a kisgyerek megtartva érzi magát. Jó esetben sejtszinten az az élményünk, hogy én kisgyerek vagyok, a nagyok vigyáznak rám; ők tudják, hogyan vannak a dolgok, összetartják és működtetik a világot; én a drága kincsük vagyok, nem engednék, hogy bajom essen. A világ egy megtartó hely, jó hely: oldottan, ellazultan létezhetek, alhatom vagy játszhatom benne. Kell ez az ősbizalom ahhoz, hogy később a növekvő kisgyerek már az ügyességet, a valóságismeretet is elsajátíthassa. Ez az állapot formálja a kialakuló agyvelőt, a megszülető biztonságérzetet optimális esetben az életünk végéig sejtjeinkben hordozzuk.

A pénz nem csak a pénzről szól

A felnőtt életünkben is szükségünk van erre az elemi biztonságérzetre a lelkünk mélyén. Érzelmi, társas környezetünk, családunk, baráti körünk is adhat egy megtartottságérzést, de ugyanilyen fontos az a biztonságérzet is, ami az anyagi erőforrásokból, az élethez, ételhez való hozzáférésünk tudatából fakad. Hiszen a pénz nem más, mint az életerő metaforája, azt mutatja meg, mennyire számíthatunk rá, hogy hozzájutunk a legfontosabb javakhoz, amik az életben maradásunkat biztosítják. Érdemes hát kimatekozni, hogyan tudjuk biztosítani az éjszakai nyugodalmunkat, a rövid-, közép-, esetleg hosszabb távú jövőnket azzal, hogy megteremtjük magunk körül az elemi szintű biztonságot.

Hogyan csapjuk agyon saját biztonságunkat?

A biztonság megteremtése itt és most, amikor nem fenyeget háború, éhínség, járvány vagy természeti katasztrófa, zömmel anyagi kérdés. Olyan cél, ami sok embernek az egész életét kiteszi; sőt, sok embernek nem is adatik meg huzamosan. Mégis, amint valamiféle elégséges megélhetést biztosítottunk magunknak, a figyelmünk a további szintek – a kapcsolati sáv és a hasznosság – felé fordul. A biztonságigényünket leginkább talán az fenyegeti, hogy erősen érzékeljük a nyomást, hogy fejlődjünk, vagy legalábbis fejlődést mutassunk. Elnézzük embertársainkat, szomszédainkat, munkatársainkat és úgy érezzük: „én is szeretnék olyan házat, olyan autót.” Talán szégyelljük is magukat, amiért nekik sikerült, nekünk nem. Vagy csak a családunk igényeit észlelve, vagy neveltetésünk parancsának engedelmeskedve fogunk bele merészebb fejlesztésekbe. Akár így, akár úgy, nagyon könnyen előáll olyan helyzet, hogy belevágunk egy nagyobb vállalásba úgy, hogy azzal a biztonságunkra mérünk döntő csapást. Egyszersmind a családi békére és a kapcsolatainkra, a gyermekeink gyerekkorára is.

Érdemes lenne egyszer egybegyűjteni egy interjúkötetbe vagy száz magyar családi házas építkezés történetét. Biztosan lenne köztük szépen, reálisan eltervezett, kontrolláltan végigvitt, egy-két év alatt nyugvópontra juttatott, lezárt folyamat, ahol a beköltözés örömöt szerzett minden érintettnek és az életminőség érezhető javulását hozta. Ismerek ilyet számosat. De legalább ugyanennyi beszámolót hallottam fiataloktól arról, hogy hat, nyolc​ vagy tíz éves koruktól már csak a feszült, pánikban cikázó, két-három állásban robotoló szülőkre emlékeznek; ahol az építkezés kezdetével megszűnt a családi élet, szülői gondoskodás, intimitás, minden, ami idilli lehetett – és megszűnt a biztonságérzet is. Amikor a szülők kihúzták a saját lábuk alól a talajt, akkor minden megváltozott – és sokszor a gyerekek már csak egy-két évet éltek az új házban, meg sem tudtak ott melegedni és szívük mélyén visszasírják a panelt, ahol még együtt volt a család.

A biztonságtudat hiánya önmagában stresszfaktor, önmagában rontja az egészséget. Az agy általában este, éjjel vagy hajnalban jut annyi nyugalomhoz, hogy elénk vetítse az igazán fontos megoldandókat: ilyenkor dobja elénk azokat a pőre tényeket, amelyekről mindig is tudtuk, hogy vétenek a rend ellen, de amiket  a nappali ténykedés, zakatolás segít félretolni. Így viszont nehéz aludni, és innentől meg is indul az egészségkárosító láncolat. Az anyagi hiány hajszoltságot hoz, a  hajszoltság stresszt és ezzel együtt sokszor a különféle szerek túlzó fogyasztását, legyen az kávé, csokoládé a jobb teljesítmény reményében, vagy alkohol a túlpörgetett motor esti lecsengetéséhez, vagy a kettő közös és kétszeresen romboló váltakozása.

Mi is akkor a létbiztonság?

A létbiztonság azt jelenti: éjjel nyugodtan alhatom, mert tudom, hogy a család pénzügyi rendszere az ésszerűségnek megfelelően, stabil lábakon áll, a kiadások belül maradnak a bevételeken, vannak benne tartalékok és van távlat is. A létbiztonsághoz tartozik tehát a közép- és hosszútávú gondolkodás, sőt: az öngondoskodás is. Egészen riasztó eredményeket hoz, ha az ember körbekérdezi az ismerőseit, ki milyen összegű nyugdíjra számít és tett-e valamit ennek kiegészítésére.

A létbiztonság azt is jelenti, hogy a család teljes életét egy közös egyenletbe tudjuk rendezni és úgy manipulálni a tényezőket, hogy ne legyen a rendszerben feszültség: hogy az alapigények teljesülése után a következő tényező a biztonság, a realizmus, a vágyak féken tartása, a stabilitás legyen.

Akkor marad a szürke, unalmas középszer?

Vállalkozni, fejlődni, kockáztatni természetesen fontos és minden haladás motorja. Ám ezt is úgy érdemes és tanácsos végrehajtani, hogy előbb biztosítsunk egy védett övezetet érzelmileg, pénzügyileg és fizikailag egyaránt, és csak emellett nyissunk teret a kockázatosabb terveknek. Különben könnyen előállhat, hogy mire Apa és Anya megteremti azt az álomházat és álom-életszínvonalat, aminek színfalai közé a családot elképzelték, addigra nincs család, mert Apát tíz évig alig látták otthon, de ha mégis, akkor vagy halálosan ideges vagy halálosan kimerült állapotban. Megépül az ház – és már lehet is fotózni a hirdetéshez.

Bizony ismerek nem egy családot, ahol a családi élet elmúlt húsz éve a grandiózus tervek és a felvett hitelek keltette hisztérikus légkörben telt el, és a gyerekek 3-5 éves korukban láttak utoljára nyugalmat, mielőtt a szülők elrugaszkodtak a talajtól és kezdetét vette a nagy ugrás. Ismerek családokat, nem egyet, ahol a gyerekek már felnőttek, de Apa-Anya életét mind a mai napig az igazgatja, hogyan fizessék vissza A Hitelt.

Jelen vagy jövő? – a biztonságos fejlődés két titka

Sokan azt mondják erre – a puszta létbiztonságra fordítani minden erőt és erőforrást –, hogy a világon a legszürkébb és lehangolóbb életút. Muszáj fejlődni, muszáj célokat kitűzni. Muszáj a jövőért tenni. Valóban, csak nem mindegy, hogyan. Úgy érdemes magasabb célokra törni, hogy nem veszítjük el azt, amink már van. Itt kerül képbe az a bizonyos ház, amit eladunk, hogy vegyünk az árán tehenet. Úgy érdemes a jövőért dolgozni, hogyha eközben ép és szép marad a jelenünk.

Azt gondolom, két kulcsa is van ennek a dilemmának. Az első a jelen stabilitását és boldogságát biztosítja, a második a fejlődést és a jövőt.
 

Életminőség versus életszínvonal

Az első abban áll, hogy megtanuljuk megkülönbözetni az életminőséget az életszínvonaltól. Életminőség az, ha örömeink vannak, ha bensőséges együttlétet élünk meg, ha az itt-és-most pillanataiban boldogok vagyunk. Meglepő, hogy ez mennyire nem pénzkérdés. Sokkal, sokkal kevésbé az, mint hinni szoktuk. Sőt: sokszor fordított arányba rendeződik a fejlődés és az életminőség. Minél magasabb életszínvonalra hajtunk, annál lejjebb gatyásodik az életminőségünk. Majd lesz jó, ezért most eléggé rossz…

Életminőség az, ha időben el tudok menni a gyerekekért az oviba-iskolába és andalogva, akár fagyit nyalva, bohóckodva, játszótéren megállva mehetünk haza. Életminőség az, ha a párunkkal el tudunk menni sétálni, amikor gyerekek a Nagyinál vannak, és van még mit mondanunk egymásnak. A kapcsolatunkat teszteli, hogy tudunk-e, merünk-e még így kettesben maradni, van-e békésen, jólesően megbeszélhető közös témánk. Életminőség az, ha nyáron a szülők a gyerekek mellé kuporodnak a parti homokban és együtt ásnak, építenek, pancsolnak – és a gyereknek totálisan mindegy, hogy ez Bali vagy a Balaton vízpartján történik: a lényeg az érzelmi, a természeti és a mozgásos élmény. Életminőség az, ha a kiskamaszok vagány, embert próbáló túrákra mehetnek Apával-Anyával, akkor is, ha ez a túra a legközelebbi hegytetőre vagy tó körül vezet, és akkor is, ha az Alpok lejtőin. Életminőség az, ha a tíz-húsz fős nagycsalád nevetve és élénken beszélgetve körbe tud ülni egy kerti asztalt a nagyi szülinapján, mert jóban vannak, mert oldottak, mert nem bénítják őket évtizedes sérelmek és irigység – és ez akkor is jó buli, ha paprikáskrumpli a menü… természetesen kovászos uborkával.

Életminőség lehet persze az alpesi síelés és az egzotikus túra is – semmi kétség. Lehet, és sokszor az is. De messze nem ezen múlik a dolog. Azt fontos elkülöníteni, hogy mi itt a döntő tényező: az emberi viszonyok és az élmény minősége; a gyerekek szemében a csillogás; a lazuló testünk pihenése, a mozgás és a táj öröme, nem pedig az összeg, amibe került a kaland, vagy a kilométerek száma, ami az otthonunktól elválaszt. A Börzsöny felé autózva minden évben elnézem, ahogy az Ipoly-ártérben boldogan vadkempingeznek a családok, horgásznak, főznek, napoznak, a gyerekek rohangálnak, labdáznak, fára másznak, a felnőttek tollasoznak, a fáknak döntve állnak a biciklik… irigylésre máltó állapot és készség a boldogságra.

Ha valaki elmondhatja, hogy érdekes és értelmes munkát végez, szép környezetben lakik, alapszükségletei kielégülnek és nincsenek körülötte nagyobb drámák vagy súlyosabb stresszorok, egészségesek a családtagok; hogy meleg és kulturált érzelmi viszonyok fűzik egymáshoz őket és kellemes közös élményeik vannak, akkor ez egy kiváló életminőség, függetlenül attól, hogy mekkora büdzséből jön ki. Ez az egyik kulcs – az életminőség megkülönböztetése az életszínvonaltól – adhatja tehát a jelen stabilitását, boldogságát.

Pozitív, de reális – reális, de pozitív!

A másik kulcs az, hogy a fejlődés során tartsuk szem előtt a fenti furcsán hangzó, ám annál hasznosabb irányelvet. Erről az elvről bővebben írtunk a pozitív kommunikációval kapcsolatos korábbi cikkben – de a mondat itt is magáért beszél. Azt próbálja megtanítani, hogy amikor forgatókönyveket készítünk a jövőre nézve – előbb álmodunk, aztán tervezgetünk, aztán szűkülő körökben egyre konkrétabbá és részletesebbé tesszük a cselekvési tervet, ebben a fázisban szoktak megjelenni a számok… –, akkor folyamatosan arra törekedjünk, hogy a reális játéktérben elhelyezkedve a terveink valóban a fejlődésről szóljanak, de a realitás kereteit mindig a legteljesebben tekintetbe vegyék. Sőt: onnantól lesz reális a terv, ha ráhagyással, a váratlan gikszereket is bekalkulálva alakítjuk ki. Tehát ha a terv pozitív, de reális.

Fontos ugyanezt meg is fordítani: amikor az életünk játékterét alaposan megvizsgáljuk, számba vesszük a realitás korlátait, akkor igyekezzünk megőrizni az aktív és pozitív beállítódásunkat: a tények keretein belül kalkuláljuk ki a reálisan lehetséges legjobb forgatókönyvet, és ne féljünk annak a lépőkövein elindulni. A realizmust sokan egyenlőnek tekintik a kiábrándulással és a feladással. Van egy mondás, ami ezt magába foglalja – meglátásom szerint az egyik legrémesebb, kiábrándító és fatalista mondás, amit ez a kultúra az évtizedek során magából kiválasztott – úgy szól:
„aztán beleért a kezem a bilibe.”  Azaz: "minden, ami jó, csak álom lehet, a realitás mindig kaki. Ne álmodj, ne reménykedj, ne gondolkodj semmiről, ami szebb, jobb, ami kitörést jelenthet."
Ezt a hiedelmet hordozza, és ez bizony egy nagyon bénító hiedelem, ami legátolhat bárminemű fejlődést, kitörést.

Valójában fontos, hogy a realizmusunk is legyen pozitív, ne féljünk meglátni a kitörési pontokat, a kiutakat, a jelenleginél jobb variációkat, ne féljünk átszervezni az életünket a jobb életminőség, egészség, közérzet, kapcsolatok érdekében. Az is a realizmus része, hogy minden lehetőséget megvizsgálunk. Az is a realizmus része, hogy elővesszük a kreativitásunkat, elgondolunk sokféle forgatókönyvet, adott esetben valamilyen fejlődési útra lépünk, akkor is, ha az kivezet a komfortzónánkból. (És persze mindig kivezet, a fejlődés csak akkor fejlődés, ha eleinte kívül esik a komfortzónán...). A reális, de pozitív azt jelenti: merd megkeresni a fejlődés útját, merj megfogalmazni egy óvatos, reális, de aktív és pozitív forgatókönyvet.

Kép: luxstorm / Pixabay