Egy ország hördült fel, amikor napvilágot látott a hír: egy pécsi bölcsődében egy szülő megharapott egy kisgyereket. Bár a hírek csak ennyire szorítkoztak, aki látott már 2 év körüli gyereket közelről, könnyen kitalálhatta az előzményeket: valószínűleg volt egy harapós kicsi a csoportban, akit az említett anyuka ily módon próbált megfegyelmezni.
Az intézmény feljelentést tett, az anyát elmeorvosi vizsgálatnak fogják alávetni. Amennyiben bebizonyosodik, hogy beszámítható, valószínűleg védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett könnyű testi sértéssel fogják vádolni, amiért akár három év szabadságvesztést is kaphat.

A másik eset sajnos már-már hétköznapinak mondható. Egy elsős kisfiú rendszeresen panaszkodott a szüleinek arról, hogy egy másodikos folyamatosan bántalmazza. A felbőszült apa a nap végén az udvaron üldözőbe vette a fiút, a gyermek védelmére siető napközis tanárt pedig a vállánál fogva eltaszította az útból. Egy darabig fenyegetőzve és köpködve kergette a gyereket, majd távozott.  Esetében a Győri Járási és Nyomozó Ügyészség közfeladatot ellátó személy elleni erőszak bűntettében emelt vádat, amiért öt évet kaphat.

Kép: blueMix / Pixabay

Eddig a tények. És most gondoljuk végig, mi vezethetett idáig.

A két eset első ránézésre nagyban különbözik egymástól. Az első inkább bohózatba illene - ha nem lenne végtelenül szomorú. Bár egyes internetes fórumokon voltak, akik védelmükbe vették a harapós anyukát, mondván, nem volt más eszköze a "neveletlen" gyerek megfékezésére, a józanabbul gondolkodók tudják, hogy ebben az életkorban van, aki harap. Ez nem neveletlenség. A gondozónők jelezni szokták a szülőknek a problémát, de ha a kicsi otthon soha nem viselkedik így, csak a bölcsődében, akkor ezzel a családban nem igazán tudnak mit kezdeni: egy kétéves még a jelenben él, ritkán lehet vele megbeszélni, hogy hétfőn legyen szíves nem harapni.

A helyzetet inkább az intézménynek kellene helyben kezelnie, ehhez azonban elengedhetetlen lenne a megfelelő számú személyzet alkalmazása. A törvény szerint egy bölcsődei csoportba legfeljebb 12-14 gyermek járhat, akikre jutnia kell két kisgyermeknevelőnek.
Ez hét gyerekenként egy felnőttet jelent, ami már önmagában nagy kihívás, de a szakemberhiány miatt ezt sem mindenhol tudják betartani. Márpedig minél több gyerekre kell egy felnőttnek felügyelni, annál valószínűbb, hogy nem tud mindenhol ott lenni, ahol gond van, nem tudja lefoglalni a köztudottan agresszívabb gyermeket, nem képes csírájában elfojtani a tettlegességet magában hordozó konfliktusokat. A szülő pedig csak annyit lát, hogy a gyerekét folyamatosan bántják a bölcsődében, a gondozónők pedig - látszólag - nem tesznek semmit.

A legtöbb szülőből ettől függetlenül nem tör elő az agresszív énje, ha a bölcsiben hasonlókat tapasztal, akinek azonban már bántották a gyerekét az iskolában, bizonyára ismeri az a mélyről jövő dühöt, amit ilyenkor a másik gyerek iránt érzünk. Nem szeretném védelmembe venni az említett apukát, hiszen az eljárása teljességgel elfogadhatatlan, de azért felmerül a kérdés: tudott-e a gyerekek tanítója és a napközis tanár arról, hogy egy nagyobb gyerek terrorban tart egy kisebbet? Ha nem - az hogyan lehetséges? Ha igen, próbáltak-e tenni valamit? Jelezték-e a szülők az iskolában a problémát? Nem lehetséges, hogy mindenki tudott a bántalmazásokról, de elbagatellizálták, mondván, gyerekek között ilyesmi előfordul? Hogy valahol az a világ rendje, hogy a nagyobbak bántják a kicsiket, semmi baj, ha a kicsik felnőnek, majd ők is bántják a náluk fiatalabbakat?

Hogy a konkrét esetekben mi történt, nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy az oktatási intézmények a mai napig sajnálatosan megengedően viszonyulnak a kortárs agresszióhoz. A fizikaihoz talán kevésbé – bár itt is bőven előfordul félrenézés –, a lelki bántalmazáshoz és az online zaklatáshoz azonban mindenképp. Ha egy gyermeket kipécéznek egy közösségi oldalon, elképzelhetetlen stílusban és módszerekkel alázzák, az iskola általában mossa kezeit: ha nem tanítási időben történt az eset, ezzel nem tudnak mit kezdeni. Ahogy a generációk életét megkeserítő csúfolódásokat, kiközösítéseket is legfeljebb egy enyje-benyjével szokás lereagálni.

Olvasd el ezt is: Segítség, utálják a gyerekem! - mit lehet tenni a kiközösítés ellen?

Ha egy bölcsis harap, az betudható életkori sajátosságnak. Ha egy iskolás bántalmazza módszeresen a társát, az nem. Ha ilyet tapasztalunk, nekünk, szülőknek, nem az a dolgunk, hogy az illető gyereket vegyük elő, bármilyen csábítónak is tűnik a gondolat.  Próbáljunk meg bízni az oktatási intézményben! A tanárokkal összefogva biztos, hogy jobb eredményt érünk el, mint az apuka, aki az udvaron szitkozódva kergetett egy nyolcéves gyermeket.

Indexkép: Alexas_Fotos / Pixabay