Világunk változása, az élettempó felgyorsulása az emberi kapcsolatok alakulását, formáját és mélységét jelentősen megváltoztatta. Nem csak külső kapcsolatainkban következett be minőségi változás, de a legtöbb családon belül is módosultak az emberi viszonyok és szerepek. Alighanem a legtöbb kárát ennek a gyermek látja, legalábbis a hétköznapok gyakorlatában és érzelmi vonatkozásban.

Valaha volt a többgenerációs család, ahol mindenkinek adott volt a szerepe. A dédszülő többnyire a tűz mellett üldögélve mesélt a dédunokáknak, a nagyszülők ellátták a háztartást, gyakorlati fogásokra tanították, beszélgettek, odafigyeltek az unokákra, közösen tevékenykedtek a ház körül, míg az akti korú szülők feladata volt a kenyérkereset és a gyermeknevelés. Persze átfedéseket az élet mindig és mindenben hoz magával, amit leírtam csupán egy modell. De olyan - a többség életében erre hasonlító,  ismert modell, melyben a gyermek megtanulta és megismerte az emberi életet a maga valóságában, szinte a bölcsőtől a koporsóig. Mindemellett kapott egy életre szóló érzelmi töltést a kötődések, gyökerek ismerete révén.

Mára ezek a dolgok olyan mértékben átalakultak, hogy ez a fajta nagycsalád szinte ismeretlenné vált. Nem mennék bele az okok taglalásába (kisméretű lakások építése az elmúlt évtizedekben, az anyagi igények és lehetőségek változása stb.), de sajnos tény, hogy ennek eredményeként a gyermek mára szinte három éves korától, de talán még korábban, belekerül egy oktatási-nevelési gépezetbe. Megtanulja, elsajátítja felnőttkorára mindazt, ami a társadalomba való beilleszkedéshez, a közösségi élethez, később a munkavállaláshoz feltétlenül szükséges, de még jó esetben (megfelelő felkészültségű és elhivatottságú pedagógusokat, óvónőket alapul véve) sem kapja meg ezen az úton azt az érzelmi nevelést, ami kiteljesíti személyiségét. Ezt csak a család biztosíthatja.

Az anyagi javak megszerzése, a versenyben maradás, a megnövekedett igények a szülők idejét és erejét ma olyan mértékben igénybeveszik, hogy a közös együttlétekre, beszélgetésre, szórakozásra alig-alig, vagy csak hétvégén van idő. Korábban - és szerencsére még ma is sok családban - a nagyszülő úgymond kéznél volt. A jövőre vonatkozóan intő jel mégis, hogy az aktív kor határai egyre jobban kitolódnak, sokan (sajnos, ma még ők vannak többen) kényszerűségből, sokan, mert a társadalomban betöltött szerepüket látják veszélyben, még a nyugdíjaskor után is dolgoznak. Arról nem is beszélve, hogy egyre több a 40-50 éves nagyszülő, aki még egyébként is messze van a nyugdíjkorhatártól. Egyre gyakoribb a kérdés: - Miért nem érsz rá, nagymama, nagypapa? -

Pedig nagyon fontos volna - elsősorban a gyermek, de mindegyik szereplő számára - a nagyszülőkkel való kapcsolat. Ez egészen más emberi-érzelmi tartalmat hordoz, mint a szülő - gyermek viszony, talán éppen azért, mert kevesebb szerepet kap benne a teljesítményelvűség, és a kölcsönös elvárások, sokkal inkább felszínre törnek az érzelmek. A nagyszülő általában nem akar "direktben" nevelni, sokkal inkább megmutatni akarja a világot, átadni a tapasztalatokat. Legtöbb esetben ezt is erőltetés nélkül, jóízű beszélgetéssel, játékokkal, programokkal, ami akár lehet egy egyszerű vacsora közös elkészítése is, vagy készülődés valamilyen családi ünnepre. Sokszor nagyszülőnek és unokának vannak közös, apró kis titkaik. Ez lehet egy szelet csoki fogyasztása éppúgy, mint az, hogy melyik fiú/lány tetszik a gyereknek, felkészülés az anyák napi köszöntre, és még sok minden. A közös titkokkal azért óvatosan kell bánni, mert a bajok, hibák eltakargatásával, pl. intő vagy rossz jegy az iskolában - szeretetünk ellenére is ártunk, sőt mi több, kiváltjuk saját gyermekeink, a szülők - jogos - felháborodását is, ha fény derül a dolgokra, márpedig erre előbb-utóbb sor kerül... A nevelési szempontokról nem is beszélve: nem szabad a gyereket semmilyen szeretet ürügyén arra nevelni, hogy hibáiért ne vállalja a felelősséget.

Mi hát a teendőnk? Magam sem tudom egész pontosan, csak mint háromunokás, még jócskán aktív korú nagyapa merem javasolni: ezektől az élményektől semmiképpen se fosszuk meg unokáinkat és saját magunkat, még akkor se, ha bizonyos esetekben pénzben, vagy egzisztenciában ára van, vagy csak egyszerűen többlet erőfeszítést kíván. Elhihetik, megéri.

 Kép: www.foter.com