„Naponként újra kell kezdeni és akarni is egymásért az életet,
és arra törekedni,
hogy a másik legyen boldog!
Aztán ez térül vissza számunkra,
Mint boldogság.”               /Gyökössy Endre/

A  család az emberi együttélés őssejtje, ahogy Viktor Hugo mondja: „a társadalom kristálya”. A családban születnek a legfontosabb szeretetkapcsolatok. A legfőbb nézet az ÉN helyett a Mi elfogadása: a te gondod az én gondom, a te örömöd az én örömöm is! Egymás elviselése szeretetben. Szükséges a figyelem megléte: figyelni azokat, akikkel együtt élünk. A fáradtság, türelmetlenség, ingerlékenység megmérgezi az együttélést. A figyelmességet attól várhatjuk el, aki együtt él velünk! Mindig előre kell nézni, nem az elmulasztott alkalmakra koncentrálni! Legyünk képesek egymást meghallgatni, megpróbálni megérteni azt is, amivel nem értünk egyet. A friss, üde családi élethez szükséges a beszélgetés, hogy ne unják meg egymást a családtagok. Ahogy a családban nőnek a gyermekek, úgy erősödnek a szeretetkapcsolatok is, hogy majd kiléphessenek a „nagy betűs Életbe”. A család középpontja az édesanya.

Az édesanyánk az egyetlen, aki nem azért szeret bennünket, mert jók, eredményesek, kedvesek vagyunk, hanem egyszerűen szeret, mert nem tud bennünket nem szeretni. Az édesanyát gyermekéhez sajátos, szinte misztikus kapcsolat fűzi. Ugyanígy a gyermeket az anyához is. Szellemi, lelki kapcsolat ez, amely a születés után is fennmarad. Ha ez a kapcsolat jó, akkor a gyermek élete boldog. Ha valamiért nem jó, azt a gyermek egész életében nem tudja kiheverni. Kutatók bizonyítják, hogy a szerzett, pszichogén skizofrénia erre vezethető vissza: a gyermek nem kapott elég szeretetet, sugárzást az édesanyjától.

Anyai szeretet, sugárzó, éltető erő nélkül a világ elsorvad. Az édesanya a rossz, bűnös, beteg gyermekét is szereti. Azzal, hogy az anya a szeretetével odaáldozza magát, megtanítja a gyermeket arra, hogy a szeretetet meg kell tanulni. Meg kell tanulnia a szeretetet viszonozni.

Ha az anya elhanyagolja gyermekét, akkor ő sem tud szeretetet viszonozni. A túlszeretett, elkényeztetett gyermekből válik önző ember. Az önző emberek nem tanultak meg szeretni, szeretetet viszonozni, tehát alkalmatlanok az igazi szeretetkapcsolatokra.

Az első évek anya-gyermek kapcsolata nyomja rá bélyegét a gyermek jövendő életére. Az elmaradt anyai szeretet helyett szeretetpótlékot keres, védettségi élményt, anyapótlékot. Ez rendszerint valamilyen szenvedély: alkohol, nikotin, kábítószer, nassolás, játékszenvedély, csavargás, a pénz szeretete, amivel az elmaradt anyai szeretetet pótolja. Ebből a kiút nem az elvonókúra, hanem az üresség igazi kapcsolatra cserélése.

Az apai szeretet a fejlődés folyamán értékelő szeretetté vált: szeretlek, mert a fiam lettél, azt teszed, amit kérek, stb. E szeretet határa: addig szeretlek, amíg engedelmeskedsz akaratomnak. A családfő elve régen az volt, hogy a döntés az ő kezében van. Az ilyen családban nevelődtek az akaratgyenge gyermekek, hiszen helyettük mindig döntött valaki. Ma a „gyermek a király” korban ugyanez történik csupa „szeretetből”.

Az apa felé teszi meg a gyermek az első lépést anyjától, ő segíti, félti, óvja, támogatja őt jó esetben egy életen át. Az igazi családban az apa a jó feltételeket nyújtó és meghatározó szeretet. Ő a család feje, de nem fejes. A korlátokat úgy szabja, hogy nem korlátoz, hanem véd. Támasz a család számára, gondot, problémát megbeszélő társ.

Az anya a gyermek számára az örök megtartó erő, az otthon melege, az apa a lendítő erő. Az anya a szív, az érzelem, az apa a gondolat, az akarat, a döntés, a törvény képviselője, a védelem. A fiú az apjától, a lány az anyjától lesi el a nemi magatartást. Fontos, hogy jól és jótól tanulja ezt meg. A gyermek sokszor ugyanúgy viselkedik, akár az apja vagy anyja / negatív értelemben is/. Ilyenkor nem fogható minden a génekre, mert a gyermek csak a látott mintát utánozza. A gyermek az anya hiányát azonnal megérzi, az apa hiánya később jelentkezik az életében: vagy befelé forduló lesz, anyjára tapad, vagy kifelé robban: pimasz, rámenős, fellengző, dühös, vagdalkozóvá válik.

A gyermek méltósággal rendelkező ember. Nem tárgy, amellyel azt tehetünk, amit akarunk.
Pótlék sem lehet, mert karaktertorzulásokat, komplexusokat okoz a gyermekben az efféle bánásmód. A nagyszülőket sem szabad pótléknak tekinteni, hiszen a legjobb nagyszülő sem  képes ereje, kora miatt azt nyújtani az unokájának, amit gyermekének nyújtott.

Mire van szüksége a gyermeknek?

• fészekmelegre, biztonságérzésre /félelemoldó hatása is jelentős/
• fenntartás nélküli szeretetre /gyermekneurózisok megelőzése /
• helyes modellmagatartásra /én-te viszony ellesése/
• tekintélyforrásra / elfogadott nézetek közvetítése /
• kérdéseire megfelelő válaszok / élményszerű, érzelmeit, képzeletét megmozgató válaszok/
• vele együtt töltött időre / nem mással foglalkozva, csak vele/
• nyugalomra a növekedéséhez / néha a csönd biztosítása /
• elismerésre, ”nyesegetésre”/ dicséret, észrevettelek, jól csináltad! önérzetének erősítése/
• megértésre/

A gyermek személyiségének fejlődését nagymértékben befolyásolja, hogy vannak-e testvérei. Az első gyermek nevelése során tanulja a szülő a szülői szerepet, túlságosan félti a gyermekét. A második, harmadik gyermeknél ilyennel már ritkán találkozunk. A szülő rutinja magabiztossá, alkalmazkodóvá teszi a gyermeket. Az idősebb esetén ilyenkor gyakran megjelenik a testvérféltékenység, ami valójában egy „szerep- irigység”, hogy a szülei gondoskodását kiváltsa. A szülő ilyen esetben jó, ha mindegyik gyermekének önállóságot biztosít, egymástól való függésüket minimálisra csökkenti. Tiszteletben kell tartani, hogy minden gyermek önálló személyiség. A szeretetet nem lehet egyenlő módon adagolni a gyermekeknek, hiszen a szeretet személyes viszony két ember között, melyben a szeretetet adó és kapó személy igénye is szerepet játszik. A szülő feladata megtanítani arra, hogy mások jogait, függetlenségét tiszteletben kell tartani.

A gyermeki szem olyan, mint a videokamera: mindent felvesz, amit szűkebb környezetében tapasztal. Lehet, hogy a képet, tudattalanjából csak évtizedek múlva hívja elő és ösztönösen e mintakép szerint cselekszik.

A gyermekek úgy válhatnak a társadalom építőivé, gazdagítóivá vagy fordulhatnak vele szembe, kerülhetnek a peremére, ahogy szüleik kapcsolatát látják a világhoz, környezetükhöz.

 „ A gyermekekbe az emberek iránti szeretetet bele kell oltani, de ehhez maguknak a szülőknek kell szeretniük az embereket.”           
                                                                                                               /Dzserzinszkij /