Családinet: Minden rendben volt a terhességeddel? Minden vizsgálat jó eredményeket mutatott? Nem volt semmi, ami arra engedett volna téged következtetni, hogy baj van?

Artmüller Ágnes: A terhességem legelején (7 hetesen) láttak valami kis bevérzést ultrahangon a magzat mellett, ami miatt szinte az első perctől kezdve feküdnöm kellett. Kaptam mellé a progreszteront, amitől gyakorlatilag folyamatosan hánytam, semmi nem maradt meg bennem. Ez néhány hét után kikészítette a szervezetem, így nem voltam hajlandó tovább szedni, de a babának nem is volt rá szüksége az értékei szerint. Az utolsó NST vizsgálaton még minden lelet biztató volt, azt láttuk, hogy nagy baba lesz, de senki nem gondolt rá, hogy probléma merülhetne fel a szülés során.

Vasárnap volt, és emlékszem, összefutottam az orvosommal a folyosón, és megkérdeztem tőle, hogy kedden dolgozik-e, mert ennek a gyereknek addig meg kell születni. Úgy éreztem, már nem jó neki odabent. Nevetve mondta, hogy igen, dolgozik, de még van egy hetem, ne aggódjak, a gyerek majd tudja, mikor akar megszületni. Nem tudom, honnan volt bennem ez a keddi szülési időpont, de tény, hogy másnap, azaz szerda délután már nem élt a kisfiam.

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy baj van?

Sokkot kaptam. Zokogtam, és kértem, hogy azonnal adják oda a telefonomat, mert szükségem van a férjemre. Akkor ért be a kórházba, amikor hívtam, és vidáman szólt bele a telefonba, azt hitte, végre megszületik a kisfiunk. Amint megtudta, mi történt, rohant oda hozzám, én pedig az elmondása alapján folyamatosan csak azt hajtogattam, hogy ne haragudjon, amiért nem vigyáztam rá. Ez egyébként nagyon sok sorstársamnál előfordult, azóta sokan mesélték, hogy ugyanezt a reakciót váltotta ki belőlük a sokk. Valamiért mi anyukák azt hisszük, hogy mi csináltunk valamit rosszul, különben nem történhetne ilyesmi. Pedig rendszerint egyáltalán nem rajtunk múlik.

Mit mondott az orvosod, miért történhetett ez meg?

Délelőtt még csuklott és éreztem a mozgását, azonban szerda délutánra derült ki, hogy már nem él a kisfiam. A kórházi dolgozók kedvesek voltak, megengedték, hogy hazamenjünk a holmimért, aztán a férjemmel mindketten visszamentünk éjszakára, és vártuk a legrosszabbat, hogy meginduljon a szülés. Az orvosom és a szülésznőm is ott volt velünk, és mindketten úgy gondolták, hogy bizonyára a nyakára tekeredhetett a köldökzsinór, de mikor másnap megszületett Ákos, semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Ott volt egy 60cm-es csodaszép kisfiú, aki teljesen egészségesnek tűnt, mégsem élt.

Végül jóval később, a boncolási jegyzőkönyvből derült ki, hogy a köldökzsinórban bevérzést találtak, amit kompresszió okozott. Vélhetően a térdhajlatába szorította be a köldökzsinórt, és elzárta maga elől az életet. Mai napig nem tudom, hogyan lehetett volna kivédeni, ha egyáltalán ki lehetett volna…

Kaptál-e bármilyen segítséget a kórházban dolgozóktól, védőnőktől?

Az orvosom és a szülésznőm is maximálisan segítőkész volt, mellettem álltak, tényleg mindenben segítettek.

Volt egy kórházi pszichológus is, egy nagyon fiatal lányka, aki azt kérdezte tőlem: Miben segíthetek? 
Néztem rá értetlenül, mert én azt akkor és ott mégis honnan tudjam? Most először vagyok olyan helyzetben, hogy meghalt a gyerekem, fogalmam sincs, hogy mégis mi jön ezután, nem tudom, hogy élem ezt túl, fogalmam sem volt arról, hogy miben tud segíteni. Akkor egy elég gonosz kérdést tettem fel dühömben, mert azt vágtam oda, hogy „A feltámasztáshoz ért?”
Mondta szemlesütve, hogy nem. „Köszönöm, akkor semmiben.”

Így utólag azt hiszem, nekem az lett volna segítség, ha elmondja, hogy mi vár rám most. Ha felkészít rá, hogy milyen érzésekkel, milyen reakciókkal találkozom majd, és azokra hogyan kellene reagálnom.

Ezért írtam meg a könyvemet erről az egészről, hogy ezeket elmondjam a sorstársaimnak (és a környezetükben élőknek), hogy ne álljanak ott teljesen egyedül, szinte légüres térben a problémájukkal.

Hozzáteszem, rengeteg jó szakember van a témában, tehát senkit nem beszélnék le arról, hogy pszichológushoz forduljon. Az tény viszont, hogy nekem ezzel a hölggyel nem volt éppen jó tapasztalatom, és ahogy később kiderült, több sorstársamnak sem.

Mikor tudtál először beszélni a téged ért traumáról? Segített-e valaki feldolgozni?

Eleinte beszélni is csak néhány emberrel tudtam: a férjemmel, a nővéremmel és az anyukámmal. Képtelen voltam újra meg újra elmondani, ami történt, nem is igazán találtam rá a szavakat. Akkoriban aktívan blogoltam, az egész terhességemet követték az olvasóim, és amikor meghalt a kisfiam, csak egy nagyon rövid posztban értesítettem őket is. Mire hazaértem a kórházból, tele volt a postafiókom vadidegenek, barátok, régi ismerősök leveleivel, mindenki tudni akarta, hogy mi történt és hogyan segíthet. Fogalmam sem volt, miben tudnának segíteni, de megírtam az egészet egy hosszú posztban, és kitettem az oldalamra. Az akkori origo.hu is lehozta az írásomat, életem legolvasottabb cikke volt, éreztem benne némi katasztrófa-turizmust is, de meghatott, hogy milyen sokan biztosítottak a szeretetükről, ismeretlenül is.

Viszont a kórházi pszichológus teljesen elvette a kedvem attól, hogy szaksegítséget vegyek igénybe, inkább a magam útját jártam. A férjem, a családom és a barátaim nagyon sokat segítettek. Egy barátnőm rokona is megkeresett, ő már két babát veszített el, segített, hogy egy sorstársammal levelezhettem a bennem dúló viharról. Sajnos voltak olyanok is, akik ebben az időszakban teljesen eltűntek az életemből, és soha nem is kerültek többé elő, annyira nem tudtak mihez kezdeni a helyzettel.

Miért pont az írást választottad a trauma feldolgozásához?

Nekem mindig az írás volt a legjobb terápiám. Gyerekkorom óta naplót írok, és ebben az időszakban írtam, vég nélkül írtam, hogy beazonosíthassam az érzéseimet, hogy rendet tehessek a lelkemben.

Valahogy úgy működök, hogy ha már meg tudom fogalmazni, ami feszít, azonnal jobb is lesz, kiveszi az energiát belőle, kicsit megkönnyebbülök. Az, hogy megírtam a könyvet, valahogy nemcsak feldolgozni segített nekem a traumát, hanem erőt adott, hogy talán segíthetek vele másoknak, talán nem volt hiábavaló ez a szörnyű tapasztalat.

Született-e azóta gyermeked? Meséltél-e neki a testvéréről?

Amikor Ákos temetése volt, ott maradtunk a sírnál a végén ketten a férjemmel. Azt kértem a fiamtól, küldjön egy csupaszeretet kislányt, aki talán begyógyítja ezt a tátongó űrt, amit az ő hiánya ütött a lelkünkön. Napra pontosan a fiam születése után 20 hónappal megszületett a kislányunk. Talán mondanom sem kell, tényleg egy csupaszeretet kislány jött, és ugyan épp a napokban lesz 14 éves, még a kamaszkori őrületekkel együtt is a legkedvesebb, legtüneményesebb gyerek, akit kaphattunk.

Ettől persze az ember nem felejti el az első gyermekét, de a hétköznapok nagyságrendekkel elviselhetőbbek lettek azáltal, hogy ő itt volt, itt van velünk.

Egészen pici kora óta tud a bátyjáról, tudja, hogy június végén a Mami kicsit szomorkásabb, ilyenkor még többet szeretget. Szokott kérdezni róla régebben, és mindig a korának megfelelő szavakkal el is mondtam neki mindent, amire kíváncsi volt. Nem akartam, hogy úgy tegyünk, mintha Ákos nem is létezett volna, mert attól, hogy nincs velünk, még ugyanúgy a családunk része.  

Milyen tanácsot tudsz adni a hasonló traumákon átesett anyáknak/apáknak?

Azt hiszem, ami nagyon fontos, hogy az apukákról sem szabad megfeledkezni. Mindenki az anya felé fordul, hiszen őt testileg is megviselte a szülés. De attól, hogy az édesapák keményebbek, ugyanúgy szenvednek, ugyanúgy gyászolnak.

Ilyenkor a házastársaknak össze kell kapaszkodni még erősebben, hogy egymást segítsék előre, támogassák egymást a gyógyulásban.

Azt is fontosnak érzem, hogy tanuljunk abból, amit megéltünk! Tanuljuk meg, milyen törékeny az élet! Furcsán hangzik, de szerintem jobb anyukája lettem a lányomnak, mint amilyen anyukája a fiamnak lettem volna. 

Meg tudom magam kérdezni egy-egy konfliktus esetén, hogy most tényleg olyan fontos nekem, hogy igazam legyen? Számít ez? Dehogy számít! Itt van, él és szeretjük egymást! Az összes többi (mondjuk egy takarítás elbliccelése, egy becsúszó rossz jegy) huszadrangú dolog ehhez képest.

Abban hiszek, hogy ahonnan az élet elvesz, oda utána ad is, eleinte ez adott erőt. A második terhességem alatt mindenki azt kérdezte, hogy nem félek-e, hogy újra megtörténik? Nos, persze, hogy az emberben felmerül ez, de a napjaim nagy részét sikerült azzal a gondolattal megélni, hogy hitelbe nem félünk, ha baj lesz, majd megoldjuk. Egyetlen eset volt, amikor a kisasszony nem ébredt fel velem reggel, ahogy szokott, akkor megijedtem, és elrohantam a védőnőhöz, ahol kiderült, semmi gond, csak lustálkodott kicsit. Hazafelé már ugrándozott a pocakomban. 

Azt hiszem, tényleg fontos, hogy ne féljünk újra belevágni, és semmiképp ne gyártsunk babonákat a dolog köré („Előkészítettem a kiságyat akkor, most semmi babaholmit nem veszek, míg meg nem születik” stb.)

Hagyjunk magunknak időt a gyászra, és ne féljünk továbblépni, amikor már itt az ideje. Sokan félnek tőle, hogy ettől rossz szülők, de egyáltalán nem így van! Azért születtünk erre a világra, hogy minden körülmények között boldogok legyünk. Ezt tartsuk szem előtt!

Ágnes ingyenes könyvéhez az alábbi linken tudtok hozzájutni.

Indexkép (illusztráció): Depositphotos.com