"Mindenféle diagnózis nélkül is embert neveltünk belőled!" - Egy ADHD-s anyuka megrázó története
Szomorú vagyok, hogy nem pszichológushoz küldtek, hanem vertek
Kedvesen szól bele a telefonba, és az első perctől kezdve kendőzetlen őszinteséggel mesél arról, amit gyerekkorában élt át. Ő is és testvére is érintett, mindketten hiperaktívak és túlsúlyosak.
Ági arra emlékszik, hogy nehezen ment neki az érzelemszabályozás, gyakran túltelítődött ingerekkel, és kiborult. De nagyon szétszórt is volt, sokszor volt például hiányos a felszerelése az iskolában, és a figyelme is gyakran kalandozott el.
”Emlékszem rá, hogy óvodás voltam. Élesebb a hallásom, mint az átlag. Ha túl sok zaj volt aznap, akkor hajlamos voltam a sírásra. Ilyenkor vagy a WC-be vagy a fürdőszobába zártak be és hideg vizet öntöttek rám. Ebből egyet tanultam meg, hogy soha nem szabad elárulnom az érzéseimet a szüleim felé."
A büntetések, a fakanál, a verés mindennapos volt
"A testvéremet is nagyon sokszor verték meg. Egyszerűen így próbálták meg elérni azt, hogy olyanok legyünk, mint a többi gyerek.
Voltak a neveletlen és rossz gyerekek és volt mindenki más. A szüleim nem kaptak senkitől segítséget, csak ezt az egyet tudták tenni, mert semmilyen más eszköz nem volt a kezükben.”
Ulrike Mai képe a Pixabay-en
De hogy hogyan is kell pontosan elképzelni egy ADHD-s gyereket, arra is válaszol.
"0-24-ben, folyamatos kontroll alatt kell tartani a gyereket. Tojáshéjon táncolsz, mert vannak ezek a szenzoros kiborulásaik, amikor túltelítődnek az érzékszerveik, és elkezdenek kontroll nélkül ordítani és rúgdosni. És mindent megteszel a nap 24 órájában, hogy ezeket elkerüld. Ez pedig nagyon fárasztó idegileg. Ezért mit csinálnak a szülők? Ordítanak és gyakran odacsapnak.”
"Szálanként téptem ki a hajamat kopaszra"
Azt mondja, az iskolában gyakran volt probléma a magatartásával, mindig az a visszajelzés érkezett, hogy zavarja az órát, és túl lassú.
”Abban az időben az volt az elfogadott, hogy ezt az atyai pofonnal majd megoldják. Én nagyon szomorú vagyok, hogy nem pszichológushoz küldtek, hanem vertek. Nekem az érzelemszabályozás volt nehéz. A szorongásom miatt én ezért harmadik osztályos koromban szálanként téptem ki a hajamat kopaszra.”
"Öngyilkossági kísérlettel kerültem kórházba"
A kamaszkori emlékei is hasonlóak.
”12 lehettem. A sulis társaimmal játszottam a házunk előtt. Rossz az időérzékem, ahogy általában a hiperaktív embereknek. És azt történt, hogy nem mentem be akkor a házba, amikor megbeszéltük. Anyukám erre úgy reagált, hogy kijött a házból és a csuklómon két suhintással eltört egy fakanalat. Ott, mindenki előtt.
Pár évvel később öngyilkossági kísérlettel kerültem kórházba. Épp az egyetemről jöttem hazafele. A szüleim nem hitték el, hogy én csináltam a diplomamunkám. Akkor azt éreztem, már nincs is miért élnem.”
rickey123 képe a Pixabay-en
Bármennyire is sok fizikai bántalmazás érte, azt mondja, a lelki bántalmazás mégis sokkal rosszabb volt.
"A verésnél a szavak néha rosszabbak. Nem vagy képes semmire. Ennyi ésszel nem fogsz jutni semmire. Folyton ezt mondták. Emlékszem, egyszer el kellett mennem vásárolni, és elfelejtettem valamit megvenni a listáról. Anyu csak úgy odavetette, hogy gyökér vagy kislányom. 39 éves vagyok és a mai napig hallom a hangját. Mindig az fogalmazódott meg bennem, hogy ezt még visszakapod."
Gyerekként segítséget sehonnan sem tudott kérni, azt mondja, a veréssel a nagyszülei is előszeretettel éltek. A testvére máig nem volt képes feldolgozni a démonokat.
"Tudom, hogy ő már nem fog megváltozni"
Ma már férje és 3 gyereke van, egyikük ADHD-s, ez ugyanis öröklődik.
”Amikor a lányommal kezdtünk el a diagnózis útjára rálépni, akkor a pszichiáternél kiderült, hogy a tünetek 99%-a nálam és a testvéremnél is megvan.”
Szeretne jó anya lenni, de azt mondja, sokszor nagyon nehéz.
”Sokszor hallom magam, amikor azt mondom a gyerekemnek, hogy nem igaz, hogy erre 8 évesen nem vagy képes. A saját szüleimet hallom a számon. És olyan is előfordul, hogy kiabálok a gyerekeimmel, hogy menjenek el a közelemből, mert ütni fogok. Most erre vagyok képes. Remélem, hogy ők ennél sokkal többre lesznek képesek.”
Szüleivel a kapcsolata távolságtartó.
”Tudom, hogy ő már nem fog megváltozni. Ha bármi bajom van, akkor nem ő az első, akit felhívok. Amikor megpróbáltam beszélni vele a történtekről, az volt a válasz, hogy mindenféle diagnózis nélkül is embert neveltünk belőled. Meg hogy a kislányom nem ADHD-s, csak én nem tudok gyereket nevelni.
Fáj, hogy gyerekkoromban nem foglalkoztak azzal, hogy mi áll a viselkedésem mögött. Hogy állandóan azt mondták, hogy rosszak és alkalmatlanok vagyunk. Pedig annyira akartunk jók lenni…”
Indexkép: Depositphotos.com
Olvasd el ezt is:
.jpg){kind=small}
Közösségi hozzászólások: