Az elengedés bizony művészet. Mondani könnyű. Mondják is nekünk az ismerősök épp eleget: Engedd el! Ne foglalkozz vele. Ez semmiség. Nem ér annyit. Egy könnycseppet sem érdemel. Megkapjuk ezeket a mondatokat - akár akarjuk, akár nem. Igen ám, csak a nagy kérdés a hogyan…

No persze nem arra gondolok, amikor a kávédat tejszínhab helyett végül tejhabbal kell meginnod, pedig utálod – pusztán azért, mert a pincérnő elfelejtette a rendelésedet, mire a kávégéphez ért és már nincs időd kivárni, hogy helyrehozza a hibáját. Nem. Ez az engedd – ne engedd, idegeiddel kötélhúzós játék könnyebbik fele.

Én arra célzok, amikor a fiadat első nap ott kell hagynod az óvodában beszoktatás után. Te kint sírsz, ő bent. Szívből utálod a helyzetet és úgy érzed, az is bolond volt, aki a rendszert kitalálta. Mintha a fél lábad hiányozna, amint kibotorkálsz az óvoda elé. Nézel jobbra - nézel balra, merre is indulj hirtelen. Egy mondat visszhangzik a fejedben, amit még odabent mondtak. El kell engedned a kezét.

Vagy amikor a lányodat felveszik az egyetemre, természetesen a legtávolabb lévőre és aznap költözött be a kollégiumba. Hirtelen olyan űrt érzel a távozásától, mintha téged lőttek volna ki rakétán és most némán lebegnél a nagy semmi közepén. Mindenki mondta, hogy ez lesz. Te is tudod. Élnie kell a saját életét. Neked pedig el kell engedned.

S amikor a szerelmed közli két év (vagy helyettesítsd be ide a te számodat) elvileg boldog mámorban lebegés után, hogy meggondolta magát. Mégsem akar gyereket. Mégsem akar házat venni. Mégsem akar összeköltözni. Mégsem akar veled holtomiglan-holtodiglant. Hiába hagyta el a száját naponta ötször az imádlak. Miért? Csak mert ő így akarja. Ennyi. Te pedig ott állsz megsemmisülten, kihasználtnak és ostobának érezve magad. Fel sem tudod fogni, a dolgok mikor váltottak hirtelen irányt. Egyszerűen csak megkapod életed legnehezebb feladatát: Engedd el.

Mi nők persze mit teszünk? Sírunk. Zokogunk. Dühöngünk. Takarítunk. Futunk (legszívesebben ki a világból). Úszunk. Spinningelünk. Jógázunk. Meditálunk. Túlórázunk. Mindegy, csak foglaljuk le a kezünket, lábunkat (nahát, mégiscsak megvan még) és elsősorban az agyunkat. Legvégül persze fagyit eszünk. Meg csokit. Aztán forró csokit iszunk tejszínhabbal. S közben hosszabbnál hosszabban telefonálunk a barátnőkkel. Meg kávé mellett átbeszéljük és keressük a miérteket.

Igaz lehet, hogy mi nők a beszéddel dolgozunk fel. Azzal hogy kimondjuk és elmeséljük, szinte kimosódik belőlünk minden bú és bánatunk. Természetesen némi időre is szükség van hozzá, hol kevesebbre, hol többre, helyzettől és egyéntől függően.

Az mindenesetre jó tehet, ha munka után az ovi öltözőjében leguggolsz és hagyod, hogy a fiad majd’ felborítson, ahogy odaszalad hozzád. S olyan szorosan ölelitek egymást, mint talán még sosem. Kézen fogva hazafelé sétálva pedig hálát adsz érte, hogy végre vele lehetsz.

Vagy átváltasz egy olyan tarifacsomagra, amivel korlátlanul beszélgethetsz a lányoddal. Megtanulsz a laptopodon videochat-elni. S rejtélyes rövidítéseket megfejteni a telefonodra érkező üzeneteiből. Közben pedig magadban hálálkodsz, amiért beavat téged is az új életébe.

A szerelmeddel pedig ha ez valóban igaznak bizonyul, bár számodra felfoghatatlanul érthetetlen, akkor nem tehetsz mást, mint hogy száműzöd a gondolataidból, a fotógalériádból, a közösségi média és minden olyan felületedről, ahol róla, rólatok emlékeket őrzöl. Előre szólok, nem fog egyszerre menni az összes. Idő kell ehhez is, de egyszer csak rájössz, hogy nem is olyan rossz, hogy már nem hallod pár hetente, hogy nem is érti, hogyan kíván téged ennyire, mikor minden eddigi barátnője sportos volt, te pedig…olyan gömbölyű. Hmmm… Színesebben öltözhetsz, sőt piros rúzst is felrakhatsz, ha a kedved úgy tartja, senki sem fog megszólni érte. Sőt, akár olvashatsz is főzés helyett hétvégén, nahát. Talán egy év is szükségeltetik hozzá, de egyszer csak hálás leszel, hogy megkaptad a lehetőséget egy olyan férfira az életedben, aki úgy bánik veled, ahogy megérdemled. Mert megérdemled. Mind megérdemeljük.

kép: Engin Akyurt képe a Pixabay -en.