A generációs különbségek manapság sokkal nagyobb szakadékokat képeznek egy-egy családi egységen belül, mint bármikor korábban a történelem során. A világ felgyorsulása magával hozott egy olyan elidegenítő tényezőt is, amire senki nem számított volna. Az élet- és szemléletmód közti eltérések a lét minden területén megnyilvánulnak, ezzel igencsak megnehezítve a kommunikációt a korosztályok között. Így azok az elfojtott, felgyülemlett indulatok, érzelmek, amik nem képesek kitörni, hanem a felszín alatt mocorognak, idővel igen mérgezővé válnak. Ezek az elhallgatások, vagy csak szűk körben kimondott gondolatok, olyan érzelmi károsodásokat képesek okozni, ami akár egyik generációról átörökíthető a másikra.

A generációs sebek nagyon komolyan befolyásolják mindenki életét, hiszen ezek gyakorlatilag a fogantatás pillanatától hatással vannak ránk, és kikerülhetetlenül szembe fogunk velük kerülni valamikor az életünk folyamán. Bár nagyon sokan nem figyelnek fel a jelekre, hiszen nem könnyű észrevenni, ha valaki érzelmi traumát cipel legbelül. Ezek lehetnek szülőtől örökölt sorsok, de akár egy-egy ükszülő tragédiája is előjöhet az élet viharaiban. Sokszor nem vesszük észre, hiszen jóval a felszín alá vannak beépülve, ezzel irányításuk alatt tartva tetteinket és reakcióinkat. S bár tűnhet egy család jól funkcionáló egységnek, mindenhol vannak eltemetett titkok, és kimondhatatlan szörnyűségek. Önmagában elég csak belegondolni a 20. század borzalmaiba. Nincs olyan család, amiben ne történtek volna tragédiák, amik képesek tovább létezni a leszármazottak életében.

Nagyon nehéz ezeket a sebeket egyáltalán észrevenni. Hiszen nem azzal a tudattal kelünk fel reggel, hogy ma rá akarok jönni, hogy a nagymamám egy gyerekkori traumája miatt utálom a tűzijátékok hangját, mivel valahol a zsigereimben a II. világháború fegyvereinek ropogását idézi elő, pedig nem is éltem még akkor. Lehetne ennél sokkal durvább történeteket is felidézni, de nem ez a cél. A cél az, hogy valaki felismerje ezeket a vissza-visszatérő motívumokat a családon belül, és megpróbálja feloldani őket. Elfogadni és továbblépni. Mert ezzel nemcsak az őseink lelkét segítjük a megnyugvásban (már ha az ember hisz ebben), hanem az elkövetkező generációkat is megszabadítjuk egy láthatatlan érzelmi trauma hurcolásától. Ezekre a sebekre ráismerni is nehéz, de ahhoz, hogy fel lehessen oldani, általában évekig tartó önismereti munkára van szükség. Egy igen hosszú, és sokszor fájdalmas út ez, amit azonban nagyon fontos végig járni.

Természetesen elsődlegesen mindenki a saját megnyugvásának keresése miatt vág bele ebbe a feladatba, de nem szabad, és nem is lehet figyelmen kívül hagyni a családot. Sokszor az ilyen önismereti megtapasztalásokat nagyban segíti az, hogy meg tudunk kérdezni valakit egy-egy távolabbi ősünkről. Mert a fiatalabb generáció nem feltétlenül tudja, hogy mi történt a nagyszülők nagyszüleivel. Tehát ha képesek vagyunk szembenézni ezzel a fájdalommal, akkor a jelenleg is élő családunkkal is újra megtalálhatjuk az egymáshoz vezető utat, hiszen legalább az egyik köztünk magasodó falat sikerült lebontani. És igazából ennél többet egyszerre senki nem kívánhat.

Aki szeretne ebben elmélyülni, annak nagyon tudom ajánlani Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors c. munkáját. Olvasmányosan és példákkal tarkítva mutatja be ezt a nem egyszerű témát.

Fotó: Burak Kostak-tól a pexels.com-on