Azon kevés cikkek egyike ez, amely csontig hatolt bennem, mert kereken két éve dolgozom egy olyan intézményben – angoltanárként és második éve osztálykísérőként is –, ahol majdnem csak ilyen diagnózissal rendelkező gyerekek vannak.

A számkivetett

A cikk két magatartászavarral küzdő gyermek megpróbáltatásait veszi sorra, amint egyik intézményből mennek a másikba, és a legtöbb helyen megalázó módon kezelik a helyzetüket. Volt több olyan sor, amin fennakadtam, mígnem végül vulkánként törtek fel a különféle gondolatok és nemkívánatos érzelmi reakciók. Kezdjük talán az alábbi gyöngyszemmel:

Az óvodában azt javasolták, hogy "vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert".

Nem tudom, hogy óvodáskorú gyermekeknél ilyen opció egyáltalán létezik-e, mindenesetre csodálkoztam azon, hogy egy asszisztenssel, pszichológussal és minden földi jóval felszerelt óvodában ez volt a szakmai vélemény. A pszichiáter diagnózisa a következő volt: "némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak". Hm, valóban, erre nem is gondoltam! Azért azt tegyük hozzá a korrektség kedvéért, hogy nem a kisfiút körülvevő szakemberek mennyisége, hanem a ráfordított figyelem minősége fogja meghozni a (nem)várt hatást. Ezután jött egy másik hely, ahol egész másfajta tapasztalatuk volt:

"Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel."

Furcsa. Azért a "semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel" elég nagy kontraszt a korábbi élményekhez képest. Ez pusztán a véletlen műve lehet? (költői kérdés – a szerk.) Az iskolába való beiratkozás után jöttek az újabb gondok. Állítólag piszkálódott, bohóckodott, ezért intézményi szinten kiközösítették, és ezt mint jogos büntetés könyvelték el. Amikor már nagyon elharapódzott a helyzet, akkor jött (volna) a segítség:

"A kisfiú pszichológusa még azt is felajánlotta, hogy bemegy az iskolába, és beszél a szülőkkel, de az igazgató erre nemet mondott."
"A fenntartó engedélyezte, hogy felvegyenek egy asszisztenst Martin mellé, de az igazgató erre is nemet mondott, végül a kisfiúnak mennie kellett."

Tehát ott tartunk, hogy tálcán kínálnak nekem különféle megoldásokat, de igazgatóként elutasítom mindegyiket. Inkább mégis szabadulok a gyerektől, hiszen az sokkal egyszerűbb, kézenfekvőbb, mint pedagógusként kihívásnak tekinteni egy ilyet és diadalittasan megbirkózni vele. Ehhez persze hajlandóság, motiváció, lelkesedés kell a szakmai iránt, ugye. Az egyik csúcspont mégis ez volt:

"nem vitték a kisfiút a játszótérre, se moziba, se a Diótörőre. Az indok az volt, hogy egyszer az utcán elengedte a tanárok kezét és nekiállt cigánykerekezni, ők pedig nem tudják vállalni a felelősséget"

Ez a momentum önmagában megér egy fél Vekerdy-könyvet, de én nem szeretném ennyire bő lére ereszteni. Első körben nevetettem egy jót. Mire számítanak egy alsós osztállyal? Hogy egész tanévben fegyelmezetten, kettes sorokban fognak haladni és egy csettintésre vigyázzban állnak? Megértem, hogy be vannak fo… megijednek attól, ha mindez egy forgalmas utcán történik. Erre való az erélyes tanári fellépés. Az utolsó részen viszont azóta sem tudok túljutni: "nem tudják vállalni a felelősséget". Ezt nem tudom értelmezni. Pontosan mi az, amiért nem tudják? 20-30 gyerek utcán való közlekedtetéséért igen, de egyetlen szabályszegő gyerekért nem? Lehet, mégis el kellett volna fogadni a fenntartó nagylelkű felajánlását.
 

A probléma gyökere

A cikkíró a tanári oldalt is meghallgatta. Az egyik kolléga így foglalja össze a helyzetet:

"Nagyon sok pedagógus nincs erre felkészülve, az emberi oldalt nem tudják a szakmájukba belevinni. A másik probléma a tanárképzés. Én a ’90-es évek második felében jártam egyetemre, egy szót nem hallottunk akkor arról, hogy léteznek ilyen gyerekek. Laboratóriumi körülményre készítik fel a tanárokat azzal, hogy a szuperképességű, motivált tanulókkal megtömött gyakorló iskolákba küldik őket szakmai munkára, heti 12 órában. Ez tök jó, csak nem ez a valóság"

Kísérteties, hogy ugyanezt már magam is többször leírtam, majd’ ugyanezekkel a szavakkal. A két és féléves tanári mesterképzés során volt egy-két pedagógia-pszichológia kurzus, ahol zárójelben említették, hogy léteznek atipikus gyerekek, de ezzel nagyjából véget is ért a történet. Az angol alkalmazott nyelvészeti tanszéknek köszönhetően pedig volt egy teljes (választható) kurzus a diszlexiáról, amiért persze végtelenül hálás voltam.

Noha maximálisan egyetértek azzal, hogy a tanárképzésnek hatalmas felelőssége van a különleges figyelmet igényű tanulók bemutatásában és az ezzel kapcsolatos érzékenyítésben, mégis úgy gondolom, hogy legalább fele részben ez kizárólag a személyiségünkről szól. Sajnálatos módon az elmúlt években egy sor történet gyűlt össze, amelyben egy tetszőleges iskola tetszőleges pedagógusa totális inkompetenciával és érzéketlenséggel viseltet egy olyan diák iránt, aki valamilyen módon nem illeszkedik a "tökéletes" képbe. Semmilyen érvvel nem tudnak rávenni arra, hogy egy bármiféle tanulási nehézséggel vagy magatartászavarral küzdő gyermek nyilvános megalázásáért az oktatásért felelős minisztériumot vagy a tanárképzést okoljam. Nem, és még egyszer nem.

Ha tanárként a minimális empátia nincs meg bennem, hogy legalább csendben kihátráljak egy számomra kezelhetetlen helyzetből és azonnal szakszerű segítséghez folyamodjak, helyette inkább jól belerúgok egy ilyen gyerekbe, akkor emberileg leszerepeltem és beadom a felmondásomat. Arra még csak-csak van mentség, hogy a tehetetlenségemből adódóan változatlanul hagyok egy helyzetet. Arra viszont semmiféle mentség nincs, hogy ezt a helyzetet még rosszabbá is tegyem.
 

Megtettem mindent?

A sokak által "problémásnak" elkönyvelt gyerek súlyos önértékelési gondokkal küzd. Képzeljük csak el, hogy mi játszódhat le benne akkor, amikor már a harmadik helyről tanácsolják el, egy újabb intézményben közösítik ki, alázzák meg. Egy végtelen spirálba kerül, ami évről évre lejjebb és lejjebb taszítja, miközben folyton emlékeztetik rá, hogy "te más vagy, te rosszabb vagy, te nehezebb vagy, te nem érsz annyit számunkra". A legtöbb ilyen gyermek kivirágzik abban a pillanatban, hogy életében először elfogadó környezetbe kerül. Az első kulcs, aminek el kell fordulnia:

"Nahát, engem itt szeretnek, ide visszajönnék holnap is!"

Innentől kezdve pedig gyakran már csak felfelé vezet az út. A két év alatt számtalan olyan történet szemtanúja vagy főszereplője voltam, amelyben egy állítólag kezelhetetlen, normákat, szabályokat követni képtelen gyermek egyszer csak lehiggad, beilleszkedik, kedvessé és együttműködővé válik – egyszerűen azért, mert nincs oka másképp cselekedni. Újra és újra felmerül a kínos kérdés: miért nem tud így működni sok más helyen? Miért a magunk fajta intézményekre marad, hogy utolsó hálóként megpróbálják felfogni ezeket a gyerekeket? Sokféle lehetséges válasz van: az elitiskolák burkolt szelekciója, a megfelelő személyzet (gyógypedagógus, pszichológus, asszisztens stb.) hiánya, túl magas osztálylétszám, költséghiány (?), az oktatásért felelős szervek inkompetenciája… meddig folytassuk a listát?

De! Mielőtt még ujjal kezdenék mutogatni, elmondom, hogy számomra pedagógusként mi a legeslegelső kérdés: Én megtettem mindent? Ha az empátia teljes hiánya miatt megaláztam egy gyereket, akkor nem tettem meg mindent. Ha a felvételnél élből elutasítottam egy gyereket, mert veszélyezteti a komfortzónámat, akkor nem tettem meg mindent. Ha kerülöm a konfliktushelyzeteket az osztályteremben, akkor nem tettem meg mindent. Ha szakmai továbbképzés helyett lustának nevezek egy diszlexiás gyereket, akkor nem tettem meg mindent. Ha nem töltöttem el legalább egy napot azzal, hogy agyaltam egy helyzet lehetséges megoldásán, akkor nem tettem meg mindent. Amennyiben pedig mégis meghaladja az én személyes vagy az intézményem képességeit, kereteit egy adott tanuló, akkor cica kutya kötelességem kimondani, hogy speciális segítségre van szükség. Így nem kerül senki olyan megalázó helyzetbe, mint amilyenbe mi kerültünk a volt gimnáziumomban néhány évvel ezelőtt.
 

Szemléletváltásra van szükség

Mostanában az elsősegélynyújtás kapcsán mondtam el több embernek: azt kellene elérni, hogy amikor meglátunk kifeküdni valakit az utcán, akkor a zsigeri reakciónk ne a meghátrálás legyen, hanem épp az ellenkezője – gondolkodás nélkül rohanjunk oda. Meghökkentő számomra, hogy miközben mi számtalan, szakértői bizottság által hivatalosan megbélyegzett gyermeket szívesen, természetes módon fogadunk, addig léteznek intézmények, ahol már a szakértői papír láttán forgatni kezdik a szemüket. Miféle hozzáállás az, hogy "vele úgyis csak probléma lesz?" Hogy lehet így köszönteni egy gyereket egy iskolában? Még ha így is lesz, ez olyan, mintha egy vizsgán ezzel fogadna a tanár: "Jó napot, Zsombor. Úgyis meg fog bukni, sok sikert!" Az, hogy a magyar oktatási rendszer hiányosságai miatt léteznek speciális iskolák, amelyek tömegével felvállalják "az ilyen" gyerekeket, nem kellene, hogy bármely másfajta iskolában dolgozó kollégát megnyugvással töltsön el és felmentsen a felelősségvállalás alól. Már csak azért sem, mert a jelenlegi helyzetben világos, hogy csak az alulról szerveződő dolgokkal lehet komolyabb sikert elérnünk.
 

Elfogadás

Az elfogadásnak mérhetetlenül nagy ereje van. Ha megkérdeznék tőlem, hogy hogyan is kell elindítani egy "problémás" gyermeket a pozitív változás útján, akkor először is azt mondanám, hogy: igazán akarni kell. A gyerekek átlátnak az üres szavakon, és azon, hogyha csak hivatalból teszünk velük jót. Ha megvan az első lépés, akkor utána ez lenne a második javaslatom:

Tegyél meg érte valami olyat, amit még soha senki nem tett meg érte!

Ennek a mozzanatnak olyan elsöprő ereje van, amilyet még én se nagyon láttam előtte. Az elmúlt két évemben számtalan olyan dolgot tettem meg a gyerekeimért, ami nincs benne semmiféle munkaköri leírásban, és senki nem is várja el tőlem. Ez mindig az én saját döntésem volt – mérlegeltem, hogy van-e erre plusz energiám vagy nincs. Ha volt, akkor soha nem haboztam. Ezek között voltak olyan döntések, amelyeknek azonnali látványos pozitív hatása volt, és bántam volna, ha nem teszem meg. Az egyik ilyen az volt, amikor a szabadnapomon felmentem egyetlen gyerekemért, hogy segítsek neki felkészülni egy prezentációra, és egy újabb elégtelen félévi jegyet ki tudjon javítani. Végül egy hatalmas mosollyal és egy ötössel távozott a nap végén.

Azért szeretem ezt a történetet, mert bemutatja azt, hogy valójában semmi különlegeset nem kell tenni. Én mindössze annyit tettem, hogy jelen voltam. Mindemellett pedig adtam neki két nagyon fontos dolgot: néhány óra osztatlan figyelmet, és az élményt, hogy valakinek érek annyit, hogy ezt megtegye értem.

Forrás: diakcsoda.net
Indexkép: pxhere