Leharapott élő csirkefejekről és sátáni zenéről hallucinált Zoltán: Minimális esélye volt, hogy túléli a rákot, szinte senki sem hitt a gyógyulásában

Egy 37 éves fia és egy 33 éves lánya van Zoltánnak, no meg egy felesége, akinek az életét köszönheti. Mindkét gyerekétől született már unokája, akikkel szerencsére sok időt tölthet együtt, ez jelenti számára a legnagyobb boldogságot. Zoltán 2002 nyarán költözött Svájcba, később a családja is kiment utána. Magas beosztásban, rengeteget kellett dolgoznia, munkája ráadásul nagyon stresszes is volt. Ezért nem tulajdonított nagy jelentőséget az első tüneteknek, úgy gondolta, hogy egyszerűen csak a munkája miatt fáradt és fáj gyakran a feje.

”A munkahelyemen egyre stresszesébbe vált minden. Folyamatos elbocsátások, irreális bevételi elvárások, új vezetők, szóval egyre kevésbé éreztük jól magunkat. Többek is kidőltek burn out miatt. Közben a nejemnek is kezdett elege lenni, honvágy gyötörte, ezért elhatároztuk, hogy elkezdünk hazafelé orientálódni.” – kezdi felidézni az emlékeit Zoltán, aki akkor még nem is sejtette, hogy milyen súlyos beteg, ahogy azt sem, hogy Svájc marad majd az otthonuk.

Zoltán betegsége történetéről blogot is írt, Egy szerencsés glioblasztomás címmel, hogy tapasztalatait megosztva erőt adhasson másoknak.

Horváth Zoltán képe

2014. március. Az első jelek

Mikor a szűnni nem akaró fejfájás már kezdett nagyon zavaró lenni, feleségem rábeszélésére elhatároztam, hogy feladom elveimet és elmegyek orvoshoz. A nejemnek természetesen feltűnt, hogy milyen hamar elfáradok, illetve autóval és gyalog is balra húztam. Ez gyalog nem volt veszélyes, ellenben autóval nem volt egy életbiztosítás se nekem, se másnak.

Zoltán azt mondja, az orvos arra gyanakodott, hogy kiégési tünetek ezek, ezért betegállományba küldte és a biztonság kedvéért kiírta egy MR vizsgálatra két héttel későbbre. Csakhogy a tünetek egyre súlyosbodtak. Zoltán háromszor egymás után hívta fel a feleségét, hogy megkérdezze, hol van a lányuk, miközben Dóra már első alkalommal is elmondta, hogy már rég elköltözött tőlük. Ekkor tárcsázták a háziorvost, aki azt javasolta, hogy menjenek be azonnal a sürgősségi osztályra.

Zoltán mindenáron meg akart győzni mindenkit arról, hogy semmi baja, a végén már fizikailag is vissza kellett őt tartani, hogy ne menjen el. Az orvosok azt mondták, hogy egy CT-t kell csinálni.

2014. március. Orvosok

Már jócskán elmúlt éjfél, és esélyét sem láttam, hogy valaha bejutunk.
Ekkor egy nem várt esemény gyorsította fel a vizsgálatot. Elkezdtem minden átmenet nélkül hányni. Én máig meg vagyok győződve arról, hogy a takarítónő protezsált be a harmadik hányásroham után. Mindenesetre átfektettek egy hordágyra, mert rohamosan gyengültem és bejutottam. A CT után már nem engedtek haza, benntartottak a kórházban és mondták, hogy másnap reggel műtenek. Ugyanis egy viszonylag nagyméretű tumort találtak az agyamban. A műtéttel részemről elégedett voltam, hiszen abban a hitben éltem, hogy ez sem lehet rosszabb, mint a gyerekkori mandulaműtétem. Amire nincs szükségem, azt kiveszik, és minden megy majd a régi kerékvágásban. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a kerékvágásnak ott és akkor lett vége.

2014. március 21. Kórház

Elérkezett a műtét reggele. Jött az aneszteziológus és a műtétet végző olasz sebész. Kicsit meglepett, hogy mindkettő nő. Átvillant az agyamon, hogy ő lesz az első nő, aki mindent lát, ami a fejemben van. … Egy csinos fehér kötéssel a fejemen tértem magamhoz. … Folyamatosan a valóság és a képzelet határmezsgyéjén mozogtam. Akkor még nem tudtam, hogy agyam gyógyulás közben folyamatos hallucinációkkal fog szórakoztatni.

Horváth Zoltán képe

2014. március 22. Hallucinációk

Eljött az első éjszaka. Az agyam elkezdett egy Harry Potter-hez hasonlatos filmet vetíteni. A probléma csak az volt, hogy én nem tudtam, hogy ez hallucináció. Én ezt valóságként éltem meg. Volt benne minden. Egy fiatal srác, aki aznap jött szintén az intenzív osztályra, biztosan nem sejtette, hogy én őt láttam egy sátáni szertartás közepette, amint a félhomályos kórteremben, dörmögő monoton zenei aláfestés közben próbálta egy élő tyúk fejét leharapni. … A nappal oly kedves nővérek éppen azt tárgyalták, hogy valami olyan anyaggal etették meg a tyúkot, aminek a fiú nem fog tudni ellenállni és végre leharapja fejet. Utána sötét alakok indultak meg felém nagyon lassan. A zenei aláfestés is szörnyű volt. Nekem sátáni zenének tűnt.

Az első éjszakát még több, ehhez hasonló követte, Zoltán semmit nem tudott aludni és folyamatosan gyötörték a hallucinációk, amelyeket ő teljesen valóságosnak élt meg. 2014. március 24-én hagyhatta el az intenzív osztályt, 27-én pedig már a kórházat is, ami persze még nem jelentette a kezelések végét.

2014. március 24. Búcsú az intenzív osztálytól

Kértem, hogy hadd nézzem meg milyen hátulról a fejem. Ehhez hozott egy tükröt. Ezen felbuzdulva, mondtam neki, hogy szívesen végig nézném, hogyan húzza ki a katétert. Ezt, ha valaki hasonló helyzetbe kerül, nyugodtan hagyja ki. Azért ennél van szebb látvány is az életben. Én csak azt láttam, hogy húzza kifelé, de mintha a csőnek soha nem lenne vége. Az volt az érzésem, mintha belül fel lenne gombolyítva. Egyszer azonban mindennek vége szakad, még a csőnek is az esetemben. Egy cuppanó hang kíséretében a cső búcsút mondott a fejemnek, én meg az eszméletemnek. Szerencsére nem tartott sokáig, visszajött a kép meg a hang, de a második csövet inkább nem asszisztáltam végig.

Zoltán azt mondja, családja nagyon kétségbe volt esve, de mindenben támogatták őt. Lánya azt mondta neki, hogy hinni kell, hogy Isten kezében vagyunk, és aggódással nem hosszabbíthatjuk meg az életünket. Zoltán elhatározta, hogy változtat az életvitelén, stressz mentesíti magát, elkezd sportolni és meditálni, és abbahagyja a mobiltelefonálást.

Horváth Zoltán képe

A betegségének is elkezdett utánanézni az interneten. De ahogy mondja, minél többet olvasott róla, annál inkább rájött, hogy mekkora bajban van. Feleségétől kapott azonban két olyan könyvet, amelyek nagy hatással voltak rá, és amelyek szintén segítették őt a gyógyulásban.

2014 április. Konvencionális kezelések

Az onkológusom elmagyarázta, hogy mire számítsak. Egy 6 hetes kombinált sugár és kemoterápia után egy 6 hónapos nagy dózisú kemoterápia szerepelt a tervben, illetve a kísérleti gyógyszer abban az esetben, ha a gyógyszergyártó cégnek megfelelnek az eredményeim és beválasztanak a kísérleti egerek közé. ... A kombinált rádió és sugárterápia kb. hat héttel a műtét utánra volt tervezve, hiszen a műtét utáni ödémának legalább ennyi idő kell, hogy valamennyire felszívódjon.

Zoltán próbált rendszeresen sportolni, minden napra betervezett egy kis mozgást. A táplálkozásán is változtatott, cukormentes és szénhidrát-csökkentett diétát tartott. A kezelések miatt 15 kilót fogyott, a leletei pedig csodával határos módon jók voltak.

Horváth Zoltán képe

2018. május 09. Újabb több mint egy év

Most már 4 év telt el a műtét és több mint egy év az utolsó bejegyzés óta. Szerencsére a daganat nem újult ki. … Az onkológusok sem tudják a választ, hogy miért is élek még. Lehet, hogy tényleg szerencsés vagyok?

Ez tehát Zoltán története. pár százalék esélyt és mindössze 1-2 évet jósoltak neki. Már több mint 7 év telt el a műtétje óta és a ráknak nyoma sincs. 3 éve azonban Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála.

”Nem a legkellemesebb lakótárs, bár kétségtelen, hogy a glioblastómához képest egy szelídebb játszótárs. Vele el lehet éldegélni viszonylag sokáig. Gyógymód a kiköltöztetésére még mindig nincs. Jelenleg az egyetlen, aki kiűzhetné az agyamból ezt a betolakodót, a Glioblastoma lenne, de bízom benne, hogy nem kerül sor valódi összecsapásra közöttük, hiszen az a csatatér megsemmisülésével járna, és mindhárman eltűnnénk ebből az árnyékvilágból. … Azért még kísérletezek mindenféle csodaszerrel. Eddig a neurológusomnak volt igaza, hogy ez főként a pénztárcámat fogja könnyíteni, de a helyzetemet nem. Sebaj, továbbra is anyagi támogatást nyújtok néhány zseninek, akik megtalálták azt a csodaszert, ami mindent gyógyít. Ha mégsem, akkor marad a sport, ami tényleg sokat segít. Ennek köszönhetem, hogy kevesen szúrják ki, hogy parkinsonos vagyok.
A lányom, aki diakónus a református egyházban, azzal szokott vigasztalni, hogy az Isten csak annyi terhet rak a vállunkra, amennyit elbírunk. Nekem néha azért az az érzésem, hogy az én esetemben számítási hiba csúszott be.”

Zoltán töretlen optimizmussal éli az életét és reméli, hogy sokáig képes lesz kordában tartani betegségét. Mint mondja, aggódással senki sem tudja meghosszabbítani az életét.

Horváth Zoltán képe