Miért szeretünk szenvedni?
Az élet velejárója, hogy fájdalmas, nagyon fájdalmas dolgok is történnek velünk. Lehet az a szerettünk elvesztése (abban a hitben élünk, hogy elveszítettük), anyagi kár (azt hisszük, hogy itt valaminek vége szakad), munkahely elvesztése (például azért, mert nem vagyunk a helyünkön, de magunktól soha nem állnánk fel), betegség (ami valamire tanítani akar), kapcsolati válság (amit esetleg nem kell mindenáron „megmentenünk”), és sorolhatnám.
Fájdalomból mindenkinek jut elég, kétségtelen. A fájdalom átélése, kezelése mindenki számára más és más. Mindenki a maga módján képes mértéket szabni a fájdalomnak, engedni a súlyának, az életében való jelenlétének, ugyanakkor a szenvedéssé válásának is.
Sok esetben társadalmi elvárás, hogy jelét adjuk a fájdalmunknak, hogy mindenkivel tudassuk, akivel csak lehet. Sok tradíció köt bennünket, ugyanúgy, mint az élet minden más területén is. De csak addig, amíg engedjük, hogy kössön! Súlyosnak látszó orvosi diagnózis esetén például furán néznek ránk, ha nem panaszkodunk, nem tesszük közhírré, nem omlunk össze, és nem járunk leszegett fejjel hetekig, hónapokig. Márpedig van más lehetőségünk is: elfogadjuk, hogy a betegség megjelenése lehetőséget ad nekünk a belső munkára, a pihenésre, az életmódváltásra, a kapcsolataink felülvizsgálatára, és még sok-sok mindenre, amire szükségünk lehet a lelki fejlődésünk érdekében. Nem kötelező aggódni, a jövőnket a lehető legsötétebb színben előre megírni.
Máskor pedig – talán megszokásból, vagy a külső elvárások hatására - még magunknak sem merjük bevallani, hogy a bennünket ért fájdalom kezelhető: időt szabhatunk neki, hogy átéljük, de aztán határozottan szakíthatunk vele, megköszönhetjük a tanítását, hálát adhatunk érte, és mehetünk tovább.
A múltban ragadás nem vezet sehova. Kétségtelen, hogy a fájdalom, a szenvedés együttérzést vált ki másokból, figyelmet kapunk, együtt sajnálkoznak velünk, és megerősítik, hogy az élet olykor milyen kegyetlen. Vagy éppen ellenkezőleg: tanácsokat kapunk, hogy miként keveredhetünk ki abból a helyzetből, ami szinte szóról szóra megegyezik a barátnőnkkel, az anyósunkkal, vagy éppen a szomszédunkkal nemrég történtekkel. Tanácsot adni pedig nagy felelősség; nem tudhatjuk, hogy kinek mi játszódott és játszódik le a lelkében, nem jártuk végig az útját – a szavak pedig olyan kevésnek bizonyulnak annak a leírására, ami valóban történik…
A fájdalom, a szenvedéssé tett fájdalom kezelésének egyetlen módja az, ha mi magunk vesszük kézbe, és mi magunk változtatjuk meg a hozzáállásunkat. Lehetünk békében fájdalommal, betegséggel is. Megkönnyíti ennek az elfogadását, ha tudomásul vesszük, hogy bármi, ami az életünkben történik, ami fájdalmat okozott és okoz nekünk, lehetne súlyosabb, fájdalmasabb, nehezebb. Mi ennek a módja? A hála. Hála érte, hogy ennyit kaptunk, és nem többet, nem nehezebbet, hála azért, hogy képesek vagyunk a sorsunkat a kezünkbe venni, hála érte, hogy képesek vagyunk a jelenben maradni, és nem a fájdalomban ragadni életünk végéig. Választható persze ez utóbbi is, ha emellett döntünk, de érdemes emlékezni, hogy pillanatról pillanatra választunk, döntést hozunk, akkor is, ha mindez a tudatalatti elménkben zajlik.
Régóta ismeretes, hogy a boldogság, a belső béke csak a jelenben hozható létre. Magunk teremtjük és őrizhetjük meg, ha mellette döntünk. A jelenben maradni feladat, mert az elme folyton a múltban ragad, vagy a jövőbe visz az aggodalmaival. Egyikre sincs szükségünk. Megoldani a múltban semmit, előre látni a jövőt pedig egyszerűen nem vagyunk képesek. Nem véletlenül! Arra van szükségünk, hogy meglássuk a jelenben rejlő lehetőségeket, kihasználjuk a jelen pillanatot az életünk jobbá tételére, élvezzük mindazt, amink most van, és adjunk érte hálát. Ennyi a dolgunk.
Szakíthatunk a társadalmi elvárásokkal, hiszen ezek is csak akkor változnak, ha mi magunk változunk, változik a hozzáállásunk, és rájövünk, hogy nem másokért, hanem magunkért élünk. Mi magunk teremtjük a saját életünket, felelősséggel, olyan döntésekkel, amiket soha senki más nem fog meghozni helyettünk.
A világ csak akkor változik, ha mi megváltozunk. Ha felismerjük a saját képességeinket, az értékeinket, a senkitől és semmitől nem kötelező függésünket. Akkor azonban csodálatos módon mindent másképp látunk, mindenről mást gondolunk, és a gondolatainkkal sokkal jobb világot teremtünk. Talán kevesebb fájdalommal, talán kevesebb szenvedéssel, mindenesetre nagyobb békével.
Az én békéje a világ békéje, ami sem a múltban, sem a jövőben nem jöhet létre. Csak most, ebben a pillanatban, ha békében vagyunk saját magunkkal.
Kapcsolódó cikkeink:
Kép: Myriams-Fotos / pixabay
.jpg){kind=small}
betöltés...