Lehetnek helyzetek …

Talán filmben láttam egy történetet, melyben a gyerek a meghalt édesapjától kapott egy aranyhalat. A hal hatalmas fontosságú lett a gyászban a gyerek számára, és amikor a hal elpusztult, kicserélték egy ugyanolyanra, majd egy ugyanolyanra, majd egy ugyanolyanra ...
A gyerek évekkel később egy biológia órára bevitte a halat, és elmondta, hogy 6 éve a társa. Aztán utána néztek, és a gyerek is döbbenten látta, hogy az a fajta hal egyszerűen nem él annyi ideig. A tanár behívta a szülőket, és kiderült a turpisság. Mi a helyzet ilyenkor? Hat év alatt a gyerek már fel tudta dolgozni az apja halálát – és ha a halacska is meghalt, akkor lett volna már mintája arra, hogy a halállal, a gyásszal hogy kell megküzdeni. Lehetett volna egy idő után a játék őszinte, mert így a szülőbe vetett bizalom rendül meg, akármilyen kegyes is a hazugság még eleinte.

A halál megértésének legtisztább módja – a kiskedvenc

Nagyon fáj? Hát persze! A gyerek legjobb barátja, kis társa hal meg ilyenkor. Akit ő szelídített meg, akinek ő tanította meg azokat a fontos dolgokat, amelyek a kapcsolatuk részét képezték. Bármilyen kisállat is az, szinte bizonyos, hogy rövidebb az életük, mint a gyereké. Amikor egy szeretett családtag hal meg, akkor sokkal jobban fogja érteni a halált, lesz egy lelki mintázata arra, hogy a halál ténye feldolgozható, hogy a gyászon át lehet menni, akkor, ha korábban nem óvtuk meg minden veszteség élménytől. A gyerek veszteségei az élet részei, és nem kell őket megóvni attól, hogy ezeket megéljék.

A bizalomvesztéshez vezető hazugságok

A hazugság – legyen szó szülő-gyerek, vagy párkapcsolatról, barátságról, vagy munkatársi viszonyról – minden esetben bizalomvesztéssel jár. Még akkor is, ha a hazugság úgynevezett kegyes hazugság, vagyis azért nem mondják el nekünk az igazat, mert valami miatt meg akarnak bennünket kímélni. A kegyes hazugságot talán megértjük, de a bizalom akkor is megreccsen. Ha pedig egyszerűen elhallgatásról, rejtegetésről, vagy a tények tagadásáról van szó, menthetetlen a helyzet. A bizalomnak teljesen nyoma vész. A halál tagadása is ilyen. Ha nem mondjuk el az igazat, holmi patetikus okból, akkor bizony kockáztatjuk, hogy a gyerekünk félni fog a haláltól.

Hogy mondjam el a gyereknek?

A saját nyelvén. Minél inkább őszinte, egyszerű szavakat használunk, annál jobb. Soha ne használjunk a halálra szlenget, vagy olyan félrevezető szavakat, mint az „örökre elaludt” – ettől a gyerekben félelem alakulhat ki például az alvástól. Egy másik történetben a felnőtt a „kifingott” szót használta egy, a gyerek által szeretett személyre. A gyerek aztán emésztési zavarokkal küzdött, nem mert szellenteni. A legjobb, ha a halálra a halál szót használjuk. Meghalt a nagyi. Meghalt a cica, meghalt a hörcsög. Azt jelenti, hogy soha többé nem lesz már élő, nem fog visszajönni, még akkor sem, ha mindenki ezt szeretné. Igen, ez szomorúsággal tölt el bennünket.

Hogyan gyászoljuk meg a kisállatot?

A kisállatok meggyászolása a gyerek számára ugyanolyan folyamat, mint egy szeretett ember meggyászolása, erősen tudnak kötődni a kedvenceikhez és életre szóló traumákat szereznek, ha gondatlanság miatt pusztul el az állatkájuk. Soha ne nézzük le a gyászukat, soha ne kicsinyítsük, hogy „de hát csak egy macska volt, majd kapsz másikat”, mert ez nem fogja a hiányt betölteni. Tudatosítsuk a gyerekben, hogy az érzései rendjén valók, hogy semmi baj nincs azzal, ha megsiratja a kedvencét, hiszen a veszteségek fájnak. Nem mindig szerencsés azonnal új kedvencet hozni – bár van, aki erre esküszik – ez mindenkinél más és más lelki folyamat.  Soha ne ítéljük el azt, aki azonnal pótolja a hiányt, ahogy azt sem, aki úgy dönt, hogy egy kis ideig nem akar új kedvencet befogadni.

Váratlanul vagy vártan?

Amikor egy halál előre várható, életkor, vagy betegség okán, akkor arra valamelyest fel lehet készülni. Akkor is fáj, de talán feldolgozhatóbbá válik, mert még idejekorán kimondhatjuk azokat a szavakat, amikre akkor és ott szükség van, legyen szó emberről, vagy állatról. Amikor azonban a halál váratlan – és az állatok hirtelen halálában az esetek többségében mi, emberek vagyunk a felelősek – akkor sokkal nagyobb a fájdalom. Sokkal mélyebben megérint bennünket, az önvád is lehet nagyobb. A gyerekben kialakuló önvád ilyenkor egészen mélyre hatolhat. Ilyenkor semmiképp ne mondjuk azt, hogy nem felelős! Hiszen tudja, hogy az, és ez hazugság volna. Mondjuk azt, hogy történnek balesetek, amikor bármennyire is figyelünk, akkor is megvan a baj. Ez az élet része, és ha már kész rá, akkor bocsássa meg magának azt, ami miatt mardossa az önvád.

(kép: Engin Akyurt képe a Pixabay -en)

… de mi lesz a tetemmel?

Néha el tudjuk temetni a saját kertünkben, vagy telkünkön (bizonyos esetben ehhez engedélyek kellenek), néha egy hamvasztás után egy urnában haza tudjuk vinni, vagy mondjuk a kis hörcsögöt a kedvenc kirándulóhelyünkön a kedvenc fánk tövében is eltemethetjük. Néha ott tudjuk hagyni az állatorvosnál, aki gondoskodik a tetemről. A lényeg inkább az, hogy ezt a folyamatot kegyeletteljesnek és a kisállathoz méltónak érezzük.

A gyerek is beleroppanhat a gyászba?

Persze! Egy kedves állat elvesztése, az emberi gonoszsággal való találkozás (lelőtt kutya, megmérgezett cica, szándékos bántalmazás), a halmozott lelki terhek összeadódása is okozhat nagyon mély sérüléseket a gyerekben. Ilyenkor érdemes szaksegítséget kérni, semmiképp nem gyógyszerek, hanem tanácsadás, beszélgetés, terápiás ülések formájában. A gyászra nincs gyógyszer – még az idő sem az. A gyászra az egyetlen gyógyír a teljes belső feldolgozás, amihez érdemes a gyerekünknek minden segítséget megadni.

Képforrás: Shutterbug75 képe a Pixabay -en.

betöltés...