Ez nálunk is így volt. Először csak pár kanál finomsággal kínáltam meg a kisfiam, ami rögtön ízlett is neki. Eleinte sok sárgarépát és sütőtököt kapott. Nagyon odavolt értük, én pedig hagytam, hogy egyen amennyi jólesik. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a babám érdekes sárgás színűvé vált. Először megijedtem, mert ez akár betegség jele is lehet. Megmutattam  hát a gyerekorvosnak. Ő megkérdezte, hogy mit kap a kicsi enni. A válasz hallatán nagyot nevetett, és megnyugtatott, hogy ez csak a sok karotintól van, és jó lenne már valami mást is adni a babának. Belekóstoltunk mindenféle jóba, és sokáig nem is akadt újabb mókás helyzet.

Telt múlt az idő, és kisfiam felfedezte, hogy milyen izgalmas, ha a száját csücsöríti, és a levegőt egy kis nyállal vegyítve fújtat a nagyvilágba. Ez mindaddig vidámságot keltett bennem is, mígnem egyszer evés közben eszébe nem jutott, hogy mit is tud ő. Éppen cékla volt a terítéken, amikor fújtatott egy nagyot, és az egész falat, amit felé nyújtottam, az arcomon landolt. Persze a kedves apuka harsány kacajban tört ki, és még most is sajnálja, hogy akkor nem volt kéznél a fényképezőgép. Attól a naptól fogva óvatosabbá váltam, és egy ideig kevésbé harsány színű babaételeket próbáltam készíteni.

Eljött annak is az ideje, hogy gyermekünk, már önállóan szerette volna kis szája felé terelgetni a falatokat, csak még kezecskéjét nem tudta ennek teljesen alárendelni. Kiragadta kezemből a kanalat, és mosollyal az arcán kente körbe-körbe mindenütt. Egy ideig harcoltam ellene, de az okos könyvek tanácsára, hagytam, hogy egyedül próbálkozzon, hiszen egyszer ezt is meg kell tanulni. Hogy ebből mi lett?! Minden etetésnek fürdés lett a vége, mert a baba legfőbb mulatságává vált, hogy tányérkája teljes tartalmát az asztalra borítsa. Magát a tányért, pedig igazán közelről akarta megvizsgálni tapintás útján. Mégpedig úgy, hogy arcocskáját beledugta, és egészen a feje búbjáig dörgölte azt. Én is jól szórakoztam ezen, ezért nem esett nehezemre evés után helyreállítani a rendet, és pancsolni vinni a kicsit, bár ez utóbbi sokkal kevesebb lelkesedést váltott ki belőle, mint a maszatolás. Nem is hagyom azóta egyedül enni, csak akkor, ha van elég időm a renoválásra is.

A nagyobb puha ételekkel is megpróbálkoztunk. Nagyon jól ment, már kezdetben is ezek elfogyasztása. Néha túl nagy falatot sikerül harapnia a babának, és kezdő anyaként nekem ez rémületet keltett. A pici hamar felfedezte ijedtségemet, és ettől kezdve előszeretettel tett úgy, mintha félrenyelné a falatot, és köhécselni kezdett. Szerencsére erről hamar leszokott.

Még hosszú út áll előttünk, míg a fiam egyedül is képes lesz enni, és biztosan sok móka vár még ránk. Csak azt remélem, hogy ezek a felhőtlen percek megtanítják őt arra, hogy enni öröm.