Egy anya szeme előtt egyetlen cél lebeg: boldognak tudni gyermekét. A gyerek, ha tudja is ezt, érzéseivel felfogni nem képes, csak majd akkor, ha szülő lesz maga is. Oltalomra, segítségre, útmutatásra, szerető, féltő, együtt érző társra viszont pont ekkor van a legnagyobb szüksége. A pirulós, dadogós, mindkét részről "hogyan kezdjem el" beszélgetést nálunk egy papírlap oldotta meg. Természetesen nem pont így történt minden, ahogy itt leírtam, de ez a kis történet nem csak nekem és a nagylányomnak segített, a húga is értett belőle. S mikor számára is eljött az idő, nyitott és őszinte mert lenni hozzám.

Ma már kétunokás nagymamaként boldogan állíthatom, akkor, az adott pillanatban nem csak csatát nyertem.

A párhuzamosok valahol metszik egymást

Napok óta várok. Nézlek. Figyellek, szavakat dobok fel..., esélyt adok. Szólalj már meg! Hát nem látod?! Végszavazok neked! Várom, hogy megszólalj, hogy elmondd végre! Nem érted? Szeretlek. Az életed én adtam neked.

Nem bízol bennem? Nem hiszel nekem? Nem bízol bennem, nem hiszel nekem... Mit tegyek? Mit érek? Semmit.

Megbuktam, mint édesanya. Te félsz tőlem....Vagy nem becsülsz eléggé. Tudom a TITKOD, de nem tudhatom, mert nem rám bíztad. Várok meg-megújuló és elhaló reménnyel. Ha most nem mondod el a titkod, elveszíthetjük egymást. Én ezt nem akarom! Szükségem van rád. Szükséged van rám.

Beszélj hát velem! Beszélj már végre! Kérlek...

Beleolvastam a naplódba. Nem kutattam a holmijaid között, csak megfogtam egy füzetet. Nem is tudtam, hogy naplót vezetsz. Szerelmes vagy. Ezt tudtam, hiszen mindig mindent megbeszéltünk. Vagyis én azt hittem így volt, van... Most megzavarodtam. Tudom a titkod, de nem tudhatom. ... Tőled kell megtudnom! Nem kilesve. Nem véletlen.  Mondd el! Kérlek! Válaszolnom kell rá. Ne taszíts el! Én azt nem érdemlem!

17 éves elmúltál és szerelmes vagy. Oly sokszor beszélgettünk már tabuk nélkül, őszintén. Most mitől félsz? Megverlek? Tudod, hogy nem teszem. Megbántalak? Rosszlánynak tartalak? Nem vagy az. Te tudod. Én is. Ne hallgass! Bízz bennem! A lányom vagy, gyermekem. Szeretlek.

*

Napok óta várok. Várom az alkalmas pillanatot, hogy odaüljek az öledbe, fejem a válladba fúrjam, és elmondjam a titkom. Szégyellem magam, és félek. Nem! Nem igaz! Nem szégyellem magam, csak tudod, ez olyan nehéz. Segíts nekem! Hogy kezdjem el? El akarom mondani! Csak neked! De mindig rohansz.

A fenébe is! Mikor ennél lényegtelenebb dolgokról volt szó, mindig le tudtunk ülni beszélgetni. Találtunk rá módot és időt. Most miért nem? Mikor a suliban volt baj, a tanulással volt problémám, megbántott a tanárom, barátom, vagy összevesztem a barátnőmmel, elkeseredtem a jövőm, az életem miatt, te csalhatatlan ösztönnel rákérdeztél, mindig pont arra, ami fájt. Most miért nem kérdezel? Anyu, szólj hozzám! Nem látod, hogy titkom van? Gyönyörű, szép titkom, amit tudnod kell!? Mit szólsz hozzá? Örülsz? ...Nem? Haragszol? Bánkódsz miatta? Tartasz egy "hegyi beszédet"? Igazad lehet, talán, de mégis... beszélnünk kell! Anyu, most félek. Hogy kezdjem el? Anyu, segíts! Kérdezz! S én esküszöm, elmondok mindent...

CSAK NE NEKEM KELLJEN KEZDENEM!...

 *

- Anyu! Felolvassam a horoszkópodat? Te rák vagy...

- A tiedét is! Te meg szűz vagy, ugye?

- Szeptemberben születtem...

- Azt tudom.

Elpirult. Édes kicsi lányom, ugye tudod, miért kérdeztem?"

Szent ég! Anyu tudja! A gyomrom görcsben, érzem, felveszem a rákszínt. Itt a pillanat..."

Na most! Kicsim, most ne hazudj!"          

- A horoszkópom szerint igen...Odaülhetek az öledbe?

- Mikor nem?

- Anyu, jó, hogy vagy nekem. Beszélgessünk!

Fotó: photostock/FreeDigitalPhotos.net