Népmeséink ősvallási gyökerei igen messzire nyúlnak vissza az időben, elérnek abba a távoli múltba, ahol még híre sem volt civilizációnak, világos tudatnak. Bepillantást engednek egy letűnt világba, ami már nincs ugyan, de - néha nyomasztó - nyomai velünk élnek most is.

A holtaktól való félelem mindig is az ember sajátja volt, a kísértetektől rettegtek (és sokan rettegnek ma is) nyugaton, keleten egyaránt. A vasorrú bába azonban, mint annyi minden más a világon, eredeti magyar "találmány", hozzá hasonló alakot csupán az Urál környékén ismernek a kutatók. Ő a legrégibb maradványunk abból a korból, amelyikben a mesék még nem csak a gyerekeknek születtek, hanem a világ roppant bonyolultságát voltak hivatottak magyarázni a felnőttek számára is.

Őseink különleges tisztelettel övezték a holtak szellemét. Az eltávozottnak bálványt készítettek, ami a testet jelképezte, és elhalmozták minden földi jóval, hogy haragját magukra ne vonják. A bálvány gyakorlatilag egy fából készült maszk volt, aminek az orr alatti részét praktikusan egy vasdarabbal megerősítették, hogy ne kopjon el olyan könnyen. Tehát a bába egy megbecsülésnek örvendő, mondhatni “pozitív" figura volt az akkori emberek szemében, csupán az évezredek mosták össze eredeti jelentését a boszorkány eredendő gonoszságával. Talán a nem túl tetszetős külsejének köszönhette ezt, mindenesetre ma már a vasorrú bábának is csupa ártó tettet tulajdonítunk, és boszorkaként emlegetjük.

Mai szemmel szinte a horror kategóriába sorolnánk az egész eljárást, bábástul, orrostul, mindenestül. Felmenőink számára azonban egyike volt csupán azoknak a fogódzóknak, amik segítették eligazodni őket az életben: éppen azért volt rá szükség, hogy a világ kevésbé félelmetes legyen számukra.

Nem annyira borzongató, de hasonlóan ősi motívum a magyar népmesékben az égig érő fa, eredetileg a világfa, ami a körben forgó világmindenséget tartotta - ez a világmindenség pedig nálunk is, és más nomád népeknél is egy hatalmas sátor volt. Ebből a képből alakult ki aztán később a kacsalábon forgó kastély, ami szintén alapvető meseelemünk. A szájról szájra terjedő népmesék előadói, majd pedig a meseírók fantáziája a korszellemnek megfelelően átalakította a valódi formát - és lássuk be, ahogy ők is tették: egy kacsalábon forgó sátor már néhány száz éve is meglehetősen bizarr szereplője lett volna bármelyik mesének.

A változtatás, az újítás, ami a fejlődés elválaszthatatlan velejárója, menthetetlenül átírta ezeket a réges-régi történeteket, átformálta az alakokat. A kultúra, az emberi szellem épülése lassan a homályba taszítja a népmesék eredeti szerepét és jelentését. A mese a lurkókra maradt. És a gyerekek örömmel kapaszkodnak bele, hiszen eligazítást kapnak az élet dolgaiban - akár csak hajdan.

Néha azonban érdemes lenne felnőtt szemmel elolvasnunk ezeket a meséket, belefeledkeznünk a sodrásukba, úgy ahogy a kicsik teszik,  jó lenne hagyni, hogy a mi felnőtt tudásunk keveredjen az "ősvilági derengéssel". Talán közelebb kerülnénk kicsit a gyerekeinkhez - és magunkhoz is.

Kép: www.foter.com